TPL_GK_LANG_MOBILE_MENU

christian tissier 21Christian Tissier Shihan egyike a világ legismertebb Aikido instruktorainak, és az egyik legmagasabb danfokozatú nem japán. Guillaume Erardnak egyik európai útja során lehetősége nyílt meglátogatni Christian Tissier dojoját és nyolc évvel az első után egy második interjút készíteni vele. Tissier Shihan több mint ötven éve gyakorolja az aikidót; jó alkalom ez arra, hogy áttekintsük életútját a párizsi kezdetektől, a hétéves japán tartózkodáson át jelenlegi oktatói tevékenységéig.

 Guillaume Erard: Hogyan kezdett aikidózni?
Christian Tissier: Franciaországban, Párizsban kezdtem, Jean-Claude Tavernier volt a mesterem. Mochizuki stílusú aikidót tanított, amit Hiroo Mochizukitól, Minoru Mochizuki fiától tanult. Ez úgy egy évig tartott. Aztán találkoztam Nakazono Sensei-jel, aki Marseilleből érkezett. Nagy felfedezés volt ez számomra, mert az ő aikidója nagymértékben különbözött; igazi aikido volt. Második danod vizsgámig követtem Nakazono Senseit, és amikor 18 éves lettem, úgy döntöttem, hogy Japánba utazom, hogy tovább tudjam fejleszteni az aikidómat. Eredetileg néhány hónapot terveztem. Úgy terveztem, hat hónapos aikido gyakorlás Japánban elegendő ahhoz, hogy egy lökést adjon, de a dolgok teljesen más irányt vettek.

Guillaume Erard: Milyen volt az élet Japánban?

Christian Tissier: Ha már megismered a rendszert, könnyen magával ragad a japán életritmus, az élet nyugalma. Mára ez már megváltozott, de akkoriban, még ha nem is volt könnyű munkát találni, egy fiatalember számára, akinek nincs túl sok elkötelezettsége, az összefüggések tiszták és egyszerűek voltak. Ha valaki kiéhezett a tanulásra, hamar otthon érezhette magát.

Párizzsal összehasonlítva Tokió számomra egy nagy vidéki falunak tűnt. Kis utcácskák, alacsony házak, sehol egy magas épület… Az Aikikai közelében a legmagasabb épület maga az Aikikai volt. Vidékre ez még jellemzőbb volt. Megkedveltem az életritmust, az edzéseket, és azt is, hogy könnyen lehetett kapcsolatot teremteni az emberekkel.

Guillaume Erard: Mely oktatók tanították a Hombu Dojoban?

Christian Tissier: Eleinte reggeltől-estig minden edzésen részt vettem, úgyse volt más dolgom. Érdekes volt; Saito Sensei tanított vasárnap reggelente, meg Tohei Koichi Sensei, és Tohei Akira, aki később az Egyesült Államokba utazott…

Minden edzésen ott voltam, bár voltak olyan mesterek, akik jobban tetszettek, még ha nem is értettem Aikidojukat. Nem értettem például a Doshu Aikidóját. Annyira különbözött attól, amit előtte tanultam, hogy kételkedtem képességeiben. Beletellett egy időbe, mire rájöttem, hogy tévedtem. Lassan derült ki számomra, hogy amit korábban tanultam nem volt az igazi.

Guillaume Erard: Hogy bánt Önnel a Sensei, amikor megérkezett a Hombu Dojoba?

Christian Tissier: Ez érdekes; mert mindenki csak csodálkozott, hogy ki is lehetek, különösen a Doshu. Yamaguchi Sensei tudta, mert neki Nakazono Sensei megírta levélben. Nem sok külföldi volt a Hombuban, és a Doshu is kíváncsi volt, ki az a 18 éves kölyök, ezért távolról figyelt. Félénk ember volt, de egy nap odajött hozzám. Nem tudtam japánul, így a kommunikáció nem volt könnyű, de apránként kialakult köztünk egyfajta kapcsolat. Ugyanolyan idős voltam, mint a fia, a jelenlegi Doshu, akinek akkoriban még fehér öve volt és nem viselt hakamát, így gyakran gyakoroltunk együtt. Lassanként ukéjének választott, és ténylegesen egyik mesterem lett. Éveken keresztül látogattam reggeli edzéseit.

Ezen kívül legtöbbet Yamaguchi Sensei edzéseire jártam a Hombu Dojoban, de elmentem shimokitasawai dojojába is, és a Meiji egyetemre is Csütörtök reggelente. Ezek a kapcsolatok inkább apa-fiú kapcsolatok voltak, szárnyai alá vett, és rendszeresen emglátogttam otthon is. Közeli kapcsolatba kerültem Saotome Sensei-jel és Masuda Sensei-jel is, velük gyakran jártunk el.

Guillaume Erard: Saotome Sensei és Masuda Sensei már tanítottak akkor?

Christian Tissier: Akkoriban Endo Sensei éppen megkapta 4. danját, Suganuma szintén, akkor kezdtek tanítani az Aikikainál, de nem az emeleten. Saotome Sensei már 6. danos volt, három edzést tartott minden szerda délután. Edzettem mindenkivel, Watanabe Sensei-jel is, és mivel az odajárók rendszeresen láttak, hát részévé váltam a dojonak.

Guillaume Erard: A Hombu Dojoba járó tanítványok gyakran kissé elveszettnek érzik magukat az instruktorok nagy száma (30) miatt. Önnek volt ebből problémája?

Christian Tissier: Őszintén mondom, sosem volt ilyen gondom. Sosem próbáltam Yamaguchi Senseit utánozni, legalábbis túlzottan nem. Sosem esett túlzásokba, mozdulatai letisztultak voltak, habár tanítványainál néha lehetett látni egy-egy túlzást – nem Yasunonál, például – de néhányunál igen, köztük külföldieknél is, akik ide jöttek és leutánozták a formát. Gyakran utánoztuk az egyszerűbb részeket, ha az oktató meghúzta a haját, mi is meghúztuk a mienket. Lemásolták, ami alkalminak látszott, akkor is, ha nem az volt, ahogy játszott partnerével, bár nem szeretett játszani a partnerekkel. Mondogatta, hogy „Waki ga nai”; vagyis „ne hagyj rést”. Kedvelte bennem, hogy eredezi, hiteles voltam, és saját Aikidomat műveltem, bár amikor tanított, minden erőmmel azon voltam, hogy úgy csináljam, ahogy mutatta, mert pont azt akartam. De amikor elmentem Osawa Sensei edzésére, akinek teljesen más az Aikidoja, megpróbáltam Osawa Sensei Aikidoját reprodukálni. Tehát, úgy érze, sosem volt problémám az alkalmazkodással.

Most a kíülállók úgy gondolhatják, mindez az én érdemem, de a senseiek rendszeresen választottak ukénak, még Tada Sensei is, aki 1974-ben vagy ’75-ben tért vissza Japánba. Minden kedden tartott edzést, és gyakran voltam az ukéja, bár aikidónk teljesen különbözött. Az Aikidoban nagyon fontos, hogy meglegyen az alapvető formák biztos ismerete, ezért is volt fontos a Dosu edzéseit látogatnom. Ez nem hivatalos Aikido, de olyasvalami, amit nem lehet vitatni. Ha azt akarjuk, hogy a kezdőknek legyen egy közös nyelvük, egy shomen uchinál érdemes elmagyarázni, hogyan térjenek ki a támadás vonalából és hogyan térjenek vissza amikor ikkyot, nikkyot, sankyot, stb. gyakorolnak. Ezután ki-ki saját aikidoja szerint használhat variációkat. Akár egyenesen belépve, akár – mint Endo Sensei – a kart kicsit visszahúzva, stb. De ha nincsenek meg az alapok, a közös nyelv, nem lesz meg a szükséges könnyedség. Ha egy új oktatóval találkozunk, a teljes képet kell látnunk, el kell vonatkoztatni attól, amit már tudunk, és a különbségekre kell koncentrálni. Az Aikikainál mindenki ugyanazokra az alapokra építkezik.

Guillaume Erard: Erős alapokkal rendelkezett, amikor Japánba érkezett?

Christian Tissier: Nem, amikor Japánba érkeztem, nem tudtam mi a különbség a nikkyo omote és ura között. Számunkra a nikkyo valahogy így nézett ki, mert az ukemink gyenge volt. Ha jött egy japán sensei jött bemutatni az aikidot, az ukemi követelmények – pl. kézcsere – nem voltak megalapozva, ezért inkább az alkalmazásokat mutatta. Könnyebb volt nekik megmutatni, hogy na, ilyen a nikyo, aztán „ó, ez fájt”, meg a sankyo… Nem sokat foglalkoztunk akkoriban az omotével és az urával.

Amikor Japánba érkeztem, felfedeztem a rendszert, amit a Doshu alakított ki. Ez egy nagy felfedezés volt számomra. Ugyanakkor Franciaországban az Aikido alkalmazásával foglalkoztunk többet.

Guillaume Erard: A franciák inkább az utcai alkalmazásra helyezték a hangsúlyt?

Christian Tissier: Nem, ez azért történt így, mert a felkészültségünk nem volt megfelelő. Utazom szerte a világban, és ha belépek egy dojoba, és azt látm, hogy ott csak kokyunagét csinálnak, az azt jelenti, hogy az oktató nem jó. A dobások és esések könnyűek. Ha igazából meg akarjuk tanulni, hogy mi is az a katatedori ikyo, nikyo, sankyo, yonkyo, és azt akarjuk, hogy a kézcserék is helyesek legyenek, az pusztán technika, és időt vesz igénybe megtanulni; van logikája. Az instruktoroknak ismerniük kell ezt a logikát, de ez sok helyen nincs így. Még most sincs így.

Ha megkérdezünk valakit, hogy „Miért így csinájuk?” általában az a válasz, hogy „mert így kell csinálni”. Adott-e igazi választ valaki? Néhányan igen, például Yamaguchi Sensei. Akárhányszor kérdeztem, kaptam tőle választ. Volt néhány dolog, amit nem akart megtenni. Sohasem mutatott ai hanmi katatedorit, legfeljebb nikyo uránál; számára ez nem volt igazi fogás. Hanmi handachikor a shiho nage és a kaiten nage mellett sohasem mutatott shomenuchi irimi nagét. Számára ennek nem volt jelentősége. A vizsgák során azért időnként kérte, de 8. vagy 9. danosként maga nem akarta csinálni.

Nálam is hasonlóan alakult ez, mostanában vannak dolgok, amiket már nem akarok csinálni. Nem akarok már tachidorit tanítani, mert nagyon valószínűtlennek tűnik. Van némi tapasztalatom más harcművészetekben és a kenhasználatban is. Nem bánom, ha be kell mutatni néhány formát oktatási célból, de nem hiszek bennük. Ugyanez a helyzet a késsel. Persze, vizsgákon követelmény, tehát fontos, hogy a segítőim tanítsák. A fegyveres technikák nem azért vannak, hogy meggtanuljuk, hogyan védekezzünk késtámadás ellen, hanem azért, hogy kiemeljék a prioritásokat. Ha kés van a támadó kezében, még ha fából is van, a technikában teljesen mások a prioritások. Ha puszta kézzel csinálunk shiho nagét, jobb, ha kezünk közel van a testünkhöz, de ha a kés előkerül, ezt már nem tehetjük meg, mert más a prioritás. Van némi „fűszer” a fegyveres technikákban, az akció közbeni prioritásokban, de ettől eltekintve haszontalanok. Önvédelemként használhatatlanok. Jó dolog, ha egy 3. vagy 6. danos oktató bemutatja, de azt a kevés időt tekintve, ami nekem hátra van a tanításból és az életből, és összevetve azzal, amit még szeretnék megtanítani… Nem vagyok jobb, mint bárki más, de ha másokat érdekel amit csinálok, jobb, ha azt mutatom meg nekik, ami engem érdekel, és nem azt, amiben már nem hiszek.

Guillaume Erard: Gyanítom, hogy a szemináriumok során nincs annyi lehetőségük Önhöz közel kerülni, mint amennyire szükséges lenne…

Christian Tissier: Igen, így állnak össze a dolgok. Egy aikidoka életében vannak fokozatok. Ön is aikidoka, fiatalabb mint én, és egy bizonyos ponton valami mást szeretne. Számomra ez a más a box volt, Saotome Senseijel kezdődött; felhúztuk a védőeszközöket, és én voltam a boxzsákja. Ez ad bizonyos tapasztalatot, utána el kell rendezni a dolgokat a fejünkben.

Az Aikidoval az a probléma, hogy tulajdonképpen végtelen, mégis egyetlen dologra vezethető vissza. Az Aikidoban mindeig ugyanazt a mozgást használjuk, mindig ugyanazzal az érzéssel, bármi legyen is a technika. A technika olyan mint egy legyező – ahogy kinyílik, megtanulod az összes formát. Kicsit hasonló ez, mint a kenjutsu, vagy a karate kata. Megtanulod a lehetőségeket… Minden technikát, amelyet végre lehet hajtani, de valószínűleg sosem fogod… Megtanulsz mindent, de csak egyetlen alap van, és egy idő után, zárnod kell a legyezőn, és csak egy technika marad.

A kezdetekben dolgozol a yokomenuchi ikkyon, kissé statikus vagy, mert mert így tanulsz, kilépsz az egyik oldalra, aztán vissza. Később teszel egy mozdulatot, amely kissé megvezeti a partnert, hogy kezetek csatlakozzon. Aztán, ahogy haladsz előre az alkalmazásban, eljutsz a következő pontig. Akkor egy ideig ugyanúgy csinálod az ikkyot, majd rájössz, hogy ha jól csinálod, akár yokomen, akár shomen, pontosan ugyanazt a mozdulatot teszed, mert nem a kéz a lényeg: ez már a következő pont; némi beleérzéssel már el is érted. Rájössz, hogy minden technikára csak azért van szükséged, hogy hogy egyetlen dolgot elérj. Például mostanában a ryote dori kokyu-hon dolgozom. Rájöttem, hogy 50 évembe került megértenem, hogy így könnyebb megcsinálni, mint úgy. Ennek az az oka, hogy ugyanaz az alapelv, mert a természetes alapelvek mindig egyszerűek.

Guillaume Erard: A technikák csak eszközök az alapelvek kifejlesztéséhez…

Christian Tissier: Tökéletesen igaza van, de van itt még valami. Az emberek gyakorolnak aikidót valameddig, 10 évig, vagy tovább, és mindenkinek van valami oka rá, akármi is az, de valójában gyakran félrevezetik magukat, mert az igazi okok csak később fedik fel magukat. Egy idő után felismerjük, hogy csináljuk, de ez mérföldekre van attól, amit eredetileg éreztünk vagy akartunk – legalábbis az én esetemben.

Guillaume Erard: Megváltozott a célja?

Christian Tissier: Igen, mert egy idő után felismered, hogy nyitva tartasz egy ajtót, ami időnként szélesebbre nyílik, időnként beljebb zárul. Amikor szélesebbre nyílik, akkor egyre jobban érdeklődsz az új dolgok iránt, amikor beljebb zárul, úgy érzed, hogy elértél valamit, amit nem ereszthetsz el. Ezek mind különböző perspektívák. Ez az, amiről a gyakorlás szól, különben elunod. Ha valaki jó technikai felkészültséggel (ikkyo, nikyo, sankyo, yonkyo) és sérülés nélkül eléri a 4. vagy 5. dant, és 30 évvel ksőbb még mindig ugyanazokat a dolgokat csinálja, az azt jelenti, hogy valahol lemaradt a vonatról. Csinálhatja mindig ugyanazokat a dolgokat, ismételgetheti ugyanazt a technikai repertoárt, feltéve, hogy még le tud térdelni… Ha valaki megkérne, hogy ismételjem meg ugyanazokat az alaptechnikákat, amiket uchi-deshiként az Aikikainál csináltam, meg tudnám csinálni, de azt 40 évvel ezelőtt csináltam, manapsság más érzések kerültek elő. Persze időnként el is tévedhet az ember.

Például, mostanában golfozom; nem vagyokk jó golfos, de sok hasonlóságot találtam a golf és az Aikido között. Időnként csalok egy kicsit, hogy jobban megüssem a labdát, de az oktatóm ilyenkor rám szól: „nem, ez a mozdulat nem volt jó, ez a kéztartás lehet hogy segít egy-két hónapig, de végeredményben lelassítja fejlődésedet”, mert ez kívül esik az alapelveken.

Guillaume Erard: Ezek olyan hibák, amiken mindenki átmegy…

Christian Tissier: Persze átesel rajtuk, de őszintének kell lenned ezekkel kapcsolatban. Minden aikidoka tudja, hogy egy-egy mozdulatot végre tud hajtani erőből is, de ha őszinte magával, akkor be is vallja magának, ha így tesz. Tudod, ha csalsz.

Guillaume Erard: Az igazi probléma az, ha nem tudod, hogy csalsz.

Christian Tissier: Yamaguchi Sensei aikidoja nagyon kemény. Mozdulatai és kéztartásai vágásokon alapulnak. Tanulmányozta több fegyveres iskola tanításait. Lelkesen érdeklődött a fegyveres technikák iránt, még ha nem is tanította őket. Az Aikikai szervezetén belül nem tanítják a fegyveres technikákat, mert O Sensei ellenezte – ez ahhoz vezetett, hogy sokan máshol, különböző iskolákban tanulták a fegyverek használatát. Akkoriban mi csak a Katorit, a Musoshinden-ryut és a különböző Iai iskolákat ismertük. Mostanában általában Kashimat gyakorolnak, de akkoriban ez ismeretlen volt.

A Kasimat egy éjjel, Yamaguchi Sensei otthonában fedeztem fel. Mutatott nekem egy videót Inaba Senseiről, akit akkoriban még inkább Inaba kun-nak szólítottak – legalábbis Yamaguchi Sensei. Figyeltem a bemutatót és érdekesnek találtam, így Yamaguchi Sensei felajánlotta, hogy bemutat neki. Inaba Yamaguchi Sensei Aikido tanítványa volt. Be is mutatott Inaba Senseinek, aki megkérdezte, hogy akarok-e tanulni, de ő maga nem tanított, mert maga is tanítvány volt. Egy keveset Kuni Senseitől is tanult.

Guillaume Erard: Tagja volt még a a Kashima Shin-ryunak, amikor Ön találkozott vele?

Christian Tissier: Igen, az volt, bár nem emlékszem, hogy Kuni Sensei élt-e még akkor. Ez sokkal később volt annál, mint amikor Inaba azt mondta, hogy nem tanít engem. Tanított ugyan egyfajta módon – edzéseken, amikor együtt gyakoroltunk.

Guillaume Erard: Tehát informálisan…

Christian Tissier: Igen, pontosan, négyen voltunk. Hetente háromszor jöttünk össze, meg még négy vagy öt órát vasárnap reggelente. Időnként négy órán keresztül, szünet nélkül gyakoroltuk a kesa girit, miután ukeként dolgoztunk. Kölyök voltam, és ő olyan volt, mintha a tanítóm lenne, bár nem sokkal volt idősebb nálam. Mikor néhány éve találkoztunk, azt mondta: „Mi gyakoroltunk együtt”. Bár valójában inkább tanított.

Kashimában olyasmit tanultam, ami illik a jellememhez: a közvetlen minőséget. Amit nem kedvelek az aikidokák által gyakorolt bizonyos ken formákban az a negatív szemlélet. Például hátralépni vágás közben. Én inkább vágok és utána lépek hátra. Igazából nem számít, ez csak egy forma, ha valaki szereti csinálni, hát rendben van. Szerintem bizonyos Kashima formák közvetlen megközelítése, ahol közvetlenül vagy támadva, nagyon fontos. Ugyanígy éreztem később a kick boksz-szal kapcsolatban. Vagyis, jön egy mozdulat, és már ott is vagy. Az Aikidoban ugyanez a szerepe az iriminek, nem szükséges mozdulni de valami történik. Szerettem a Kashima gyorsaságát, hát megtanultam egy katát. Egy keveset tanultam iai-t és kendot is.

Guillaume Erard: A Kashima Shin-ryu koryu művészetéből csak a kenjutsut tanulta?

Christian Tissier: Nem, gyakoroltunk yarival és joval is, de nagyon keveset. Egy kis yari awase, jo ken ellen, meg batto-jutsu. Sokat csináltam a batto-jutsut, de már abbahagytam. Mióta könyökműtétem volt, nem tudom kinyújtani; újra ki kellene dolgoznom minden tartást, mozdulatot, amit megtanultam. Hogy őszinte legyek, már nem is érdekel.

Guillaume Erard: Tanult Kashima Shin-ryu pusztakezes technikákat is?

Christian Tissier: Akkoriban Inaba Sensei nem tanította őket, de időnként meglátogattam Tanaka Sensei edzéseit, amikor Inaba távol volt. Tanaka Sensei a Yoshinkanból érkezett. Pusztakezes technikái különböztek az álatam ismertektől, hát csináltam azt is.

Guillaume Erard: De ezek a technikák nem Kashima Shin-ryu technikák voltak, ugye?

Christian Tissier: Nem, kissé más Aikido volt, de Aikido volt. Láttam Inaba Sensei Aikidoját; nagyon laza és áramló volt, de ezt volt az, amit igazán kerestem. Valami más.

Guillaume Erard: Egy koryu, mint például a Kashima Shin-ryu, hogyan viszonyul a modern budohoz, így az Aikidohoz?

Christian Tissier: Tisztáznunk kell valammit. Én nem Kashima Shin-ryut tanítok. Nincs felhatalmazásom a tanítására, habár amikor visszajöttem Japánból, azt hittem, van. A pletykák szerint Inaba Sensei sem tanít már Kashima Shin-ryut. Régen eldöntöttem, hogy a katából csak azt tartom meg, ami hasznos az Aikidomhoz. Vannak még érdekes katák, de semmit nem adnak hozzá az Aikidomhoz. Egy nap egy Kashima Shin-ryu videót néztem; megfigyeltem, hogy a védést a tsubához nagyon közel hajtják végre. Ez érthető, valószínűleg sokkal erősebb, de nem érdekel igazán, mert nem arról szól, hogy hogyan csinálom az ikkyot. Jobban szeretek a penge csúcsához közelebb védeni.

Nem másítom meg ezeket a tanításokat, alapjaiktól indulok el, és csak azokat a formákat tartom meg, amelyek hasznosak tanítványaim számára. Vannak dolgok, például a lábtartás, amik tipikusan aikidós testtartások. Itt Vincennesben csak hetente egyszer tanítok kent, de az is délelőtt 11-kor van, így nem sokan veszenk részt ezeken az edzéseken. Kent és jot általában a hosszabb szemináriumokon tanítok. Ha az egy egyhetes szeminárium, akkor naponta egy órát foglalkozom vele; lelazítja a résztvevőket, kedvelik is, kevésbé fáradnak el, mintha egész nap csak Aikidoval foglalkoznánk.

Ami a jot illeti, sokat dolgoztam Saotome Sensei-jel, mindent megtanított nekem. Az Inaba Sensietől tanult jo formák pontosan ugyanazok, mint a ken gyakorlatok, csak joval. Saotome Sensei és Saito Sensei jo gyakorlataiban egy csomó hasso gaeshi van, érdekesek. A teljes test dolgozik, az emberek élvezik, de számomra nincs különösebb jelentősége.

Guillaume Erard: Úgy érezte kell valamit változtatnia azokon a dolgokon, amiket megtanult?

Christian Tissier: 64 éves vagyok, egyre több embert tisztelek, sokkal többet, mint amikor fiatalabb voltam, mivel egyre megértőbb és elnézőbb vagyok egyre több dolog irányában. Nem gondolom, hogy elbirtokoltam, vagy elloptam volna valamit. Ha bevezettem volna valami más, vagy új alapelvet az Aikidomba, akkor valami másnak nevezném, vagy megalkottam volna egy új harcművészeti ágat; de ez egyáltalán nem az, amit tenni akarok.

Vannak, akik azt mondják, hogy Tissier-féle Aikidot gyakorolnak, de nekem nics saját stílusom. Az én stílusom az Aikikai stílusa. Az én Aikidom nem különbözik jobban, mint Yasunoé, Miyamotoé, Kanazawáé, vagy Endoé. Bárki mondhatja, hogy van ez a Tissier-féle vonal, ugyanúgy, mintha Birankait, vagy bármi mást mondana. Az én Aikidóm az Aikikai Aikidója. Ezen belül az én formám. Nem gondolom, hogy elárulnám azt amit tanultam, vagy amit mondtak nekem.

Persze náhányan enyhén bosszankodnak… Fujita Sensei, akivel nagyon jóban voltunk, többször showmannek nevezett. Valószínűleg azért, mert megcsináltam Bercyt, de valakinek csinálnia kellett, úgyis lett volna más, aki megcsinálja. Nem élvezem igazából, nem is voltam ott az utóbbi 4-5 évben. A tanítványaimat küldöm, például Bruno Gonzalest, mert már nem érdekel. Nem ezt akarom csinálni. Amit viszont csinálni akarok, az inkább annak a folytatása, amit a Combat Gamesen kezdtem el. Betegségből épültem fel, és lassan akartam a bemutatót tartani, de azért is kritizáltak. Azt mondták: „Megáll félúton”. Lépésről llépésre akartam bemutatni a technikákat ezért is panaszkodtak. Másrészről viszont, Itto az Aikikaitól felhívott, és azt mondta, nagyszerű volt. Mindenesetre több százan mondták, hogy azért kezdék el az Aikidot, mert látták, hogyan csinálomm. Lehet, hogy showman vagyok, de annak is kell lennem.

Guillaume Erard: Részvétele a Harci Játékokon (Combat Games) ugyanonnan ered, mint Bercy; a szándékból, hogy sohase hagyja üresen a székét?

Christian Tissier: A Nemzetközi Aikido Szövetség egy összetett kérdés. Az Aikikainak is szüksége van némi elismerésre. Nem tudom miért, de ez nagyon fontosnak tűnik számukra. A Doshu azt akarja, hogy az Olimpiai Bizottság elismerje, és részévé válhassanak a nemzetközi szövetségeknek. Megvan bennük errre a vágy, de ugyanakkor nem nagyon akarnak tenni érte. Ez egy kicsit bonyolult. A Nemzetközi Aikido Szövetség szervezetten működik, megér annyit, amennyit megér. Egy csomóan panaszkodtak azért, hogy kellene versenyeket szervezni, de a versengés vagy pontszerzés sohasem volt kérdéses. A cél, amivel mindig egyetértettem, hogy fejeződjön be a régi öregek előtérbe tolása, inkább 35 évesnél fiatalabb, legfeljebb 4. danosokat mutassunk be, férfiakat, nőket, ifjakat; hadd látszódjon, hogy övék is az Aikido.

Legutóbb felkértek, hogy Miyamoto Sensei-jel együtt elnököljek. Jöttek az emberek, bemutatták, amit csinálnak, mi meg tanácsokkal láttuk el őket. Egyesek kiváló technikai tudással erndelkeztek, mások kevésbé, gyakorlatuktól és országuktól függően. Az első Játékok olyan volt amilyen, de Szentpéterváron nagyon jó volt a minőség. Gyönyörű képet mutatott az Aikidoról. De persze, mindnig vannak, akik panaszkodnak, és azt mondják, ez nem Aikido. Szeretném, ha ezek az emberek bemutatnák Aikidojukat, lenne bátorságuk ezt megtenni, és elfogadni a kritikát is. Azért mentem el, mert engem kértek fel, de bárki más is mehetett volna. Őszintén; nem lelkesen mente, de ez a dolgom.

A Nemzetközi Aikido Szövetség legutóbbi találkozója, Kolozsváron volt, tavaly (2014 – a ford.) szeptemberében. Részt vett rajta a Waka Sensei is néhány uchi-deshivel, az nem volt tervben, hogy én is megyek. Nem kértek fel, és aznapra másik szeminárium volt tervezve. Az Aikikai egy kicsit aggódni kezdett és Tani sensei levélben kért fel a részvételre.

Guillaume Erard: Ön nagyon jó kommunikátor, és úgy tűnik, mindenhol jelen van. Mikor dolgozta ki karriertervét?

Christian Tissier: Egyáltalán nem vot tervem, komolyan, soha. A dolgok maguktól kerültek a helyükre. Sohasem terveztem el semmit, minden apránként történt. Azt mondják, sokat szereplek a médiában, de sosem kerestem a lehetőséget. Tanítottam francia nyelvet a Francia-Japán íIntézetben, ez jól ment, mert elég jól beszélek franciául. Japánban volt néhány TV fellépésem, modell voltam. Franciaországban az első interjúk jól sikerültek, mert nem hebegtem-dadogtam. A TV-s srácok azt mondták, hogy más sportolókhoz képest ez elég erős eltérés. Sosem hívtam ki TV-t, vagy újságot. Kérdezze meg a Karate Bushidot, mindig ők kerestek engem.

Guillaume Erard: Ha vissza tudna menni az időben, megváltoztatna valamit?

Christian Tissier: Nem hiszem, hogy bármit is megváltoztatnék. Semmi sem tökéletes.

Guillaume Erard: Tett valami olyat, amit félreértettek?

Christian Tissier: Mindig vannak félreértett dolgok. Így van, ezek naponta megtörténnek. Persze; vannak dolgok, amelyeket nem kellett volna megtennem, amiket megbántam, de egyik sem igazán fontos. Időnként elég radikális álláspontot foglaltam el másokkal szemben, és nem ismertem fel, hogy valakit személyesen is érint, és abbahagyja az Aikidot. Ez nem esett jól, nem voltam elég fogadókész, de azt hiszem az is igaz, hogy a másik fél sem ismerte fel, mit is akarok kifejezni. Ilyen dolgok naponta megtörténnek. Tehettem volna igazán rosszat is, de nem így történt.

Guillaume Erard: Korábban említette térdsérülését – okozott ez változást az Aikidojában?

Christian Tissier: Elvagyok vele, nem fog javulni. Megbántam azookat a hibákat, amiket akkor követtem el, amikor a térdem megsérült. Akkoriban Shibatával és Miyamotoval versengtünk. A térdkalácsom eltört, de csak azért is folytattam, és vagy egy órán át ültem seizában szenvedve a fa padlón. Igazi hülyeség volt, úgy csináltam, mint egy kis szamuráj. Évekkel később műtötték meg, még aznap este a tatamin voltam, másnap egy szemináriumon, Dijonban. Hülyeség volt.

Ez megváltoztatott abban az értelemben, hogy ha látok valakit rossz térddel, rögtön szólok neki, hogy a teste egészsége a legfontosabb. Arra emlékeztet, amit Endo Sensei gyakran mondogatott. Mikor találkoztam vele, durva és erőszakos volt. Egyszer egy, a Doshuval tartott bemutatón eltörte a vállát, és Yamaguchi Sensei mondta neki: „így akarod folytatni, törött vállal, a te korodban? Ha ilyen az Aikidod, jobb ha abbahagyod, mielőtt használhatatlanná válsz.” Hát elgondolkodott és átalakította Aikidoját. Az én esetemben a történtek nem változtatták meg az Aikidomat, szeretnék képes lenni ezzel a térddel gyakorolni. Nagyon frusztráló olyasmit elmagyarázni, amit nem tudsz megcsinálni. Tehát, van, amikor megérek valakit, hogy mutassa meg és kijavítom, ha szükséges – de ez nagyon zavaró. Zavar, mert nem tudok lemenni, a térdem nem hajlik be. Próbálom az Ikkyo és Nikkyo technikákat ugyanarra az oldalra megcsinálni, hogy a jól működő térdemmel le tudjak térdelni.

Ettől eltekintve, az én Aikido karrierem már mögöttem van. Egy csomó kellemes élmény ért gyakorlás közben. Állásból még meg tudom csinálni, amit akarok, de azon a napon, amikor nem megy, abbahagyom a bemutatókat. Nevetségesnek találom, ha fiatal, életerős embereknek kell olyat bemutatni, amit ők meg tudnak csinálni, de én nem.

Guillaume Erard: Ha ránéz tanítványaira, azt látja bennük, amit szeretne?

Christian Tissier: Ez érdekes, mert pont ez az a kérdés, ami mostanában többször is eszembe jutott. Több generációnyi tanítvány nőtt fel kezeim között. A Francia Szövetség legtöbb oktatóját tanítottam, meg még sokakat a világ töbi részéről is. Az első generációba tartozott például Gérard Dumont. Aztán jött Patrick Bénézi és Bernard Palmier, majd Philippe Gouttard, még később Pascal Norbelly, aki Japánban kcsit kevésbé ismert. A legutóbbi két generációba tartozik Bachraty, Gonzales, Pascal Guillemin, mind szp karriert futottak be. Mostanában Fabrice Croizé és Hélène [Doué] kapott 5. dant, és még van sok fiatal, akikről még hallani fogunk később – most 3. danosok, és igazán akarnak dolgozni.

Guillaume Erard: Oktatóként mit vár el tanítványaitól?

Christian Tissier: Nem várok el semmit. Embereket tanítok, akik tanulni akarnak. Amíg eljönnek, mindent megteszek értük, és tanítom őket, amilyen jól csak tudom. Nem kérek cserébe semmit, nem játszom a Senseit, nem kérem őket, hogy vigyék a csomagomat. Sosem kérek semmit. Az életem teljes, nem is lehet jobb, van családom, gyermekeim, szeretem amit csinálok, nincs semmi gondom. Nem is tudom, miért is kellene valamit elvárnom. Ha tudok tenni valakiért valamit, megteszem, de viszonzásul nem kérek semmit.

Látom, hogy néhány Aikido oktató kemény kézzel fogja tanítványait, ezzel bírja őket maradásra, lehet, hogy nem érdekli már őket, de a dominancia… Én nem vagyok ilyen. Ezért van egy csomó korábbi tanítványom, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot, és vannak, akiket alig látok. Megalapították saját dojojukat, 50-55 évesek, gyermekük van, de időnként meglátogatnak. Csodálatos amit csinálnak, de más, mint amit én csinálok.

Guillaume Erard: Ők nem az Ön fejlődési útvonalát követték…

Christian Tissier: Nem, ők saját útjukon fejlődtek. Ez ellen nincs is semmi kifogásom. Ám ha eljönnek egy edzésemre, kicsit elveszettnek érzik magukat, úgy érzik, nem tudnak követni. Néha ez arra indítja őket, hogy elmenjenek, így kevesebbszer találkozunk. Ezért mentem vissza Japánba 1976-ban vagy 77-ben, és később is évente kétszer visszatértem Japánba, összesen vagy négy hónapra, 10 éven keresztül, hogy kapcsolatban maradjak Yamaguchi Sensei-jel. Évente kétszer ő is ellátogatott Franciaországba, én meg 10 éven keresztül télen és nyáron 2-2 hónapot Japánban töltöttem. Aztán, amikor a fiam 82-ben megszületett – 5. vagy 6. danos lehettem akkor – már nem tudtam ugyanúgy elmenni Japánba, mint azelőtt. Fontos volt tartani a kapcsolatot, mert Yamaguchi Sensei Aikidoja két-három havonta változott. Az alapelvek ugyanazok maradtak, de a forma más lett, tehát muszáj volt kapcsolatban maradni vele.