TPL_GK_LANG_MOBILE_MENU

Christian Tissier ShihanEgy nagyon dinamikus reggeli óra után elmentünk egy kellemes ebédre Christian Tissier-vel és néhány AFA (Association Francophone d'Aïkido)-taggal egy szép brüsszeli étterembe. Fesztelenül beszélgettünk és a nap két Shihan-ja színes anekdotákat osztott meg a gyakorlással töltött éveiről. (Christian Tissier épp aznap reggel nevezte ki Shihan-ná Dany Leclerre-t Moriteru Ueshiba Doshu nevében.) Aztán visszamentünk a délutáni órára, késődélután Ivan (kollégám az Aikidoka Magazine-nál) és én megint találkoztunk a Sensei-jel az öltözőjében, hogy végül feltehessem az összes kérdésemet, amire már régóta készülök. Kék szeme intenzíven ránk szegeződött és több mint egy óráig teljes figyelmet szentelt nekünk. (Majdnem lekéste a gépét.) Nagy precizitással válaszolt a kérdéseinkre lefegyverző őszinteséggel, ami nagyon érdekessé és élvezetessé tette az interjút. Végigmentünk a tanításai sajátosságain és az aikido általános szervezésén és funkcióin. Köszönetet szeretnék mondani Dany Leclerre Shihan-nak, François Warlet-nek, és Paul Van Lierde-nek az Association Francophone d'Aïkido-tól, segítségükért és a belgiumi meleg fogadtatásért.

Guillaume Erard: Inkább mint hogy újra végigmennénk a fiatal éveiden és Japánban töltött időszakodon, engedj egy kis betekintést a gyakorlásodba. Amikor valaki látja, hogy bemutatsz egy aikido technikát legelőször a mozdulataid nagysága és eleganciája szúr szemet. Az esztétika fontos része a kutatásaidnak?

Christian Tissier: Nem, a mozdulatokon keresztül a tisztaságot próbáljuk meg elérni, annak a fizikai kényszernek az ellenére, amelyet partnerünk/ellenfelünk képvisel. Amint ez a konfliktus megoldódik, további precizitásra, elhelyezkedésre, takarékosságra kell törekedni, ennek az a következménye, hogy a mozdulatok letisztulnak. Ha a mozdulat tiszta, akkor természetes és ezért gyönyörű. Mint látod, az esztétika önmagában nem cél. Az aikido harci fegyelem, de ugyanakkor egy művészet is, és amíg a testünket ebben a szemléletben használjuk, muszáj dolgoznunk a mozdulatok tisztaságán. Az esztétika ennek a munkának a végső eredménye.

Christian Tissier and Guillaume Erard

Christian Tissier and Guillaume Erard

Ivan Bel: Amikor gyakorolsz, teljesen nyugodtnak tűnsz. A szeminárium alatt megmutattad, ha az ukénk gátol minket, hogyan tartsuk meg ezt a nyugodt állapotot azzal, hogy megváltoztatjuk a mozdulatot.

Christian Tissier: Ez nem pontosan igaz. A harcművészetről az az elképzelésem, hogy blokkolás esetén nem kellene azt mondjuk "Ezt nem tudom megcsinálni, ezért valami mást kell csinálnom." Tulajdonképpen ennek az ellentétét próbálom tenni. Ha adódott egy nehézség, nem próbálom elkerülni: ehelyett megpróbálok találni egy megfelelő megoldást, megváltoztatom a szöget, a pozíciót, de nem a technikát. Ezt próbáltam mutatni a szemináriumon, különösen a kotegaeshi-nál. Ennél a technikánál elég gyakran érezzük, hogy nem tudunk továbbmenni különböző okok miatt. Amíg nem tudunk továbbmenni, nincs értelme próbálkozni, ez azt jelenti, hogy amikor a cselekvés végére érünk, ennek eredményeként egy másik cselekvésnek el kell kezdődnie, és nem szabad elmenekülnünk a kontaktustól.
Válaszolva a kérdésedre a nyugodt állapotról: a Budo egyik célja a félelem elfojtása. Nincs értelme arra várni, hogy erősebb legyél mindenki másnál. Azon kell dolgoznunk, hogy megpróbáljuk legyőzni saját nyugtalanságunkat. Ez az oka annak, hogy az oktatási rendszernek, amit az aikido órákon bevezettünk, az a célja hogy elnyomja az elutasító, kirekesztő és a kommunikációmentes helyzeteket. Minél jobban elnyomjuk ezeket a félelmeket, annál könnyebben fogunk mások felé közeledni, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy legyőzhetetlenekké válunk. Az a véleményem, hogy egy jól elsajátított, tiszta technika lehetővé teszi, hogy dolgozzunk magunkon és megteremt egy könnyű módot a kommunikációra a mozdulatokon keresztül. Ebből fakad a relaxáció.

Guillaume Erard: A kommunikációról: különösen kiemelted azt a kapcsolatot, aminek tori és uke között léteznie kell, ahol mind a kettőnek meg kell próbálnia a legtöbbet nyújtania ahhoz, hogy a másik fejlődjön. Bár egy gyakran összejátszásnak tekintik.

Christian Tissier: A dolgok ilyen szintű látása nagyon leszűkíti a kapcsolat értelmezését. Nem lehet szabályok nélkül tanítani. Ha úgy döntünk, hogy teniszezünk, nem veszek elő egy baseballütőt, máskülönben nagyon nehezen fogunk tudni egymással játszani. Bármilyen is a rendszer, meghatározunk szabályokat. Fehér keikogi-t viselünk, ez a szabály, tatamin gyakorlunk, ez is egy szabály. Aztán úgy döntünk, hogy katatedorit csinálunk statikus helyzetből, ez is egy szabály, nincs akció. Nem tolunk és húzunk: hagyjuk, hogy a partner elvégezze a technikáját. A kezdetekkor hozzuk létre a szabályokat, és ezekből a szabályokból megszervezzük a struktúrát, a technikát. Természetesen eleinte valószínűleg szinte egyáltalán nem fog feltűnni semmi. Például amikor arról beszélünk, hogy a tenkan összekapcsolódik a központtal, az elején csak egy forgást látunk, és talán azt, hogy mind a két fél ugyanabba az irányba néz, de az összefüggést nem igazán látjuk. Bár ha egy olyan ukével dolgozol, aki jobb nálad, olyan helyzetbe hoz téged, amiben megértheted amit keresel. A nap végén, ami a legjobban érdekel az az, hogy olyanokkal tudjak gyakorolni, akiknek a szabályai különböznek az enyémtől és mégis működjön! Pontosan ezért szeretek gyakorolni olyanokkal, akiket nem ismerek, kezdőkkel, magas, nagy emberekkel, karatésokkal, jodósokkal, stb. Mindenkivel szeretek gyakorolni, mert ez azt mutatja, hogy a technika képes működni szabályok nélkül: ez a technika alkalmazása. De mielőtt ide eljutnánk, a tanulási folyamatban a szabályokban kell bíznunk. Természetesen vannak olyan oktatási rendszerek, amelyek teljesen különböznek az enyémtől. Néhány nagyon szigorú és precíz, de néha annyira megrekednek a saját szabályaikban, hogy nem tudnak megszabadulni tőlük. Milyen kár...

Christian Tissier and Guillaume Erard

Christian Tissier and Guillaume Erard

Ivan Bel: Gyakran mondjuk, hogy az aikido két elven alapul: irimi és tenkan. Látva téged, úgy tűnik az utóbbit jobban kiemeled nagy, spirális mozdulatokkal. Ez a te választásod vagy egyszerűen ez passzol a testedhez?

Christian Tissier: Őszintén szólva, úgy érzem, az irimi aikidóját gyakorlom. A kavarodás talán abból a tényből ered, hogy nem ugyan az az elképzelésünk az irimiről. Az irimi nem arról szól, hogy a partnert arconcsapjuk minden egyes alkalommal, amikor mozdul vagy nyit. Számomra az irimi a mozgás középpontjába való bemenetelt jelenti. Az érzékenységem a Kenjutsu (Kashima Shin Ryu) gyakorlásából jön; ez a fajta gyakorlás nagyon közvetlen. És ismét, ez mindenkinek az irimiről és a tenkánról alkotott elképzelésétől függ, de úgy gondolom fizikailag és mentálisan az én aikidóm inkább irimi, mint tenkan. A spirális mozgás is inkább irimi mozdulat. A spirálnak van egy központja, ezért mindig, amikor megtaláljuk az ideális pozíciót, ami körül fordulhatunk, felgyorsulunk és a központ felé tartunk. Végül a partnerünk felé lépünk be. Különösen ebben a mozdulatban teljes mértékben irimik vagyunk.

Guillaume Erard: Gyakran mondod, hogy az aikido egy olyan oktatási rendszer, ami a harc művészetén alapul. E szerint, mit fejleszt az ember ennek a művészetnek a gyakorlása során?

Christian Tissier: Nos, ez személytől függően nagyon különböző, de ha az aikidóról, mint oktatási rendszerről beszélünk, nem felejthetjük el a harci kereteket. A harci aspektus választható. Választhattuk volna a festészetet, szobrászatot, a Zent, vagy bármi mást. Ami néha az embereket a harcművészetek felé hajtja, az a harc és a konfrontáció íze. A harcművészetben benne foglaltatik a kényszer és a büntetés. Az oktatási rendszerünk, aminek a célja, hogy fejlesszen bennünket, mint emberi lényeket, a harcművészeti összefüggéseken alapszik. Minden hibát megtorlásnak kellene követnie, amit vagy a tanártól kapunk meg, vagy magától a technikától, amit nem tudunk elvégezni. De mivel a tatamin vagyunk, van egy új esélyünk újrakezdeni. Ki kell használnunk ezt az új esélyt, és nem szabad megismételnünk a hibát, hanem vissza kell térnünk ahhoz a mozdulathoz, amelyben az adott hibát kijavítjuk. Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, az a fejlődés, ha egyre jobban csináljuk. Számomra a fejlődés azt jelenti, hogy egyre kevesebb hibát vétünk, mozdulatainkat tökéletesítjük és nem mutatunk nyitott, sebezhető pontokat. A budo lényege a rések hiánya, a waki ga nai azt jelenti, hogy soha se nyissunk, se mozdulattal, se szavakkal. Az egyik könyvemben idéztem egy etikett iskolát, a Ogasawara-t. Az iskola főbejáratára ez van írva: "Amikor helyesen ülsz az ideális helyzetben, még a leggorombább ember sem tud megzavarni." A viselkedésünk teszi lehetővé, hogy ne nyissunk. A harcművészeti oktatás nyújtja azt, amit úgy hívok "az út stabil pontjai", ami a hozzáállás (attitűd), a távolság és a látás irányítását jelenti. Ez a három állandó együtt dolgozik. Nem nehéz ezeket a gyakorlatba átültetni, már elmondhatjuk, hogy ez harcművészet, de még semmi sem történik: nem vagyunk mozgásban. Ahhoz, hogy mozgásban legyünk, egy másik természetes alapelvet is követnünk kell, a technikát. Ez miért egy természetes alapelv? Mert az ember már a kezdetektől próbálja fejleszteni a technikákat az egyszerűség és a hatékonyság érdekében. A technikáról való elképzelésünk figyelembe kell vennie más természetes elveket. Ezért ez egy olyan dolog, ami még hozzáadódik az előző elvekhez. Egy jól bemutatott technika gazdaságos mozdulatot és energiát jelent. A takarékosság alapelve szintén természetes. Ezt kell megpróbálnunk elérni. Ezeken túl te is felvehetsz alapelveket, mint a kommunikáció, a tiszta mozdulat keresése, stb. Úgy gondolom van még néhány olyan aikido elv, amit még nem fedeztünk fel, mégis természetesek, ezeket bele kell vennünk az oktatási rendszerünkbe, ahhoz, hogy gazdagítsuk azt.

Christian Tissier and Guillaume Erard

Christian Tissier and Guillaume Erard

Ivan Bel: A természetes alapelvekről: gyakran hallunk a Ki-ről, az energiaáramlásról. Nem sokat beszélsz erről...

Christian Tissier: Nem. Ennek az az oka, hogy ez egy nagyon bonyolult fogalom. Nem keveset láttam az aikidóból, nem kevés mesterrel találkoztam, és azt kell mondjam, azok beszélnek erről a leggyakrabban, akik a legszegényebb technikai színvonalon mozognak. Természetesen ez nem igaz mindenkire, de a Ki nem tapintható. A Ki bennünk van. A Ki ott van mindenütt, akár tudjuk használni, akár nem. Az alapvető dolog a Ki-vel kapcsolatban az, hogy áramlik. Az aikido szótárában van Ki-nk és Kokyu-nk, ami a Ki eszköze. A Kokyu légzést jelent, de pontosabban fogalmazva, a valóságban a Kokyu valaminek a cseréjét jelenti. Az a lényeg, hogy ha fülig felhúzott, merev vállakkal gyakorolsz, a Ki nem áramlik, ezt bármely akupunktúrát végző személy megmondhatja. Következésképp, amíg a technika nem tökéletes, nincs Ki, nincs természetes áramlás. Azok akiknek van Ki-jük, nem érzik, mert minden természetesen történik bennük. Természetesen fejleszthetünk gyakorlatainkat, mint azok, akik Qigong szerint különösen a légzésre koncentrálnak. A rugalmasságra is összpontosíthatunk, vagy más dolgokra, de mi végre? Az aikidót egy jól átgondolt, egész rendszernek tekintem. Ezért haszontalan csupán egy nézőpontjára koncentrálni, különösen, ha ez a gyakorlási idő rovására megy. Ha különösen a rugalmasságon dolgozunk, annak a szakértőjévé válhatunk, hasonlóképp a légzéssel, de nem szabad mindent összekeverni. Visszatérve a Ki-re, inkább nem mondok túl sokat, mert az erről folyó eszmecserék gyakran nagyon félrevezetők.
Ivan Bel: Ezért a döntésed az, hogy egyedül a technikára fókuszálsz.

Christian Tissier: Így igaz, mert a technika felszabadítja a testet! Ha egyszer a tested felszabadul és elmúlik az összes félelem, a mozdulatok folyékonyak lesznek, és ez több Kokyu-t fog adni neked. Ha ennek a Kokyu-nak célt adsz, a Ki természetesen jön az egészhez.

Guillaume Erard: Mindenki tudja, hogy nagyon szoros kapcsolatban voltál Seigo Yamaguchi sensei-jel; bár az övétől egy nagyon különböző stílust fejlesztettél ki, legalábbis látszatra.

Christian Tissier: Tény, hogy két mester volt nagy hatással a gyakorlásomra. A második Doshu (Kisshomaru Ueshiba) fontos példakép volt számomra, különösen az alaptechnikák szempontjából. Szintén sokkal tartozom Yamaguchi Sensei-nek, természetesen technikailag, de ennél több miatt is: mint a szabadság, az alkalmazás és a szigor. Egyfajta apa-fiú kapcsolat volt köztünk élete végéig, venni akart egy házat Franciaország déli partján, hogy közelebb élhessen hozzám. Válaszolva a kérdése, nem tudom, hogy hozzá hasonlóan csinálom-e a dolgokat vagy sem, ez nem célom, mint tanárnak. Tény, hogy nem akarta, hogy a technikái szolgái legyünk, és valószínűleg nem lett volna boldog, ha a klónjává váltam volna. Leginkább az alapelveit vettem át tőle.

Guillaume Erard: Néha hallunk a háború előtti és utáni aikido kettősségéről. Te vagy az egyike azoknak, akik fejlesztik az aikidót Franciaországban és külföldön. Véleményed szerint mi változott az aikidóban?

Christian Tissier: Ezt a kérdést mulatságosnak találom, mert amikor visszatértem Japánból, az emberek azt mondták, amit csinálok, az más. A helyzet az, hogy épp a Hombu Dojóban, Tokióban töltött hét év után jöttem vissza. A saját szemszögemből azok csináltak valamit másképp, akik Franciaországban maradtak. Csak ismételtem azokat a technikákat, amelyeket a Hombu Dojóban tanultam, nem találtam ki technikákat. Sőt, a kortársaim elismerték, hogy 24 évesen a Doshu közeli tanítványa voltam és szoros kapcsolatban voltam Yamaguchi Sensei-jel; szóval nem gondolom, hogy részt vettem volna az aikidóban való változásoknak.

Nem szabad összekeverni azt, hogy az ember mit gondol aikidónak azzal, amit valójában a Hombu dojóban gyakorolnak. Amikor Japánba érkeztem 2. danos voltam, ott voltam Mutsuro Nakazono Sensei összes táborán és részt vettem Nobuyoshi Tamura Sensei összes nyári kurzusán; szóval úgy gondoltam, van valami fogalmam az egészről. Viszont, amikor a Hombu Dojóban megnéztem Kisshomaru Ueshiba Doshu-t, komolyan feltettem a kérdést, hogy mi történik. Nagyon más volt, és mindent, amiben biztos voltam, próbára tett és kijavított. Azt kell mondjam, először nem tetszett, amit láttam, amikor találkoztam a Doshu-val. Azt gondoltam, csak csetlik-botlik. Igazából persze csak nem ismertem fel semmi olyasmit, amit korábban csináltam. Ezek az ellentmondások, aközött, hogy mit hiszünk és hogy mi a valóság, vezet minket, ahhoz hogy azt higgyük ez egy fejlődés volt.

Bár egyfajta fejlődés létezik: egy tanár fejlődése élete során. Emlékszem, Miyamoto Sensei abban az időben Japánban csak azt gyakorolta, hogyan pusztítsa el a partnert. Senki sem akart velee edzeni, azt a csoportot kivéve, amiben voltam. Mostanra egy elragadó ember, aki vigyáz az ukéjére a tatamin, de természetesen már 60 éves. Megváltozott, ahogy mindenki. Úgy értem, hogy amikor 20 évesek vagyunk, akkor a tatamin is 20 évesként kell viselkednünk, de el kell fogadnunk, hogy változunk a gyakorlatban, a helyzetünkben és természetesen a korral.

Christian Tissier and Guillaume Erard

Christian Tissier and Guillaume Erard

Végül pedig: természetesen az aikido, mint más művészetek, fejlődik. Ha összehasonlítjuk az ukéket a kezdeti időszakban és manapság: a különbség jelentős. Ezt egyszerű megmagyarázni, mert eleinte az ukék judokák voltak. Manapság a gyakorlók szabadabban, spontánabban, gyorsabban mozognak, és természetesen a technikák sem ugyanazok, mint kezdetben. Megpróbálom elmagyarázni, hogy értem. Amikor gyerek voltam és egy középszerű karateka rúgott arcra egy mawashi geri-t, majd' a hasra estünk a csodálattól. Manapság bármelyik gyerek bármelyik videojátékban ezt látja. Mostanra a fickónak hatszor meg kell fordulnia a levegőben, és csak utána rúg. Ezért nehezebb hatással lenni a fiatalokra: olyan fantázia él bennük a harcművészetekről, ami már nem felel meg a valóságnak. Ahogy a kép a fejünkben változik, úgy változik a technikákkal kapcsolatos felfogás és az alkalmazásuk. Ez normális, az aikido ebbe az irányba változik.

Nem mondhatjuk, hogy az aikido szilárd; állandóan változik, hála istennek, máskülönben a tanítványok nem válnának jobbá, mint a tanáraik, 50 év múlva nem lenne többé aikido! Amik nem változnak, azok az alapelvek.

Ivan Bel: Ami a fantáziavilágot illeti, amivel a videojátékokat játszó gyerekek foglalkoznak; úgy érzed szakadék van az új generációk esetében a hozzáállás és az értékek között?

Christian Tissier: Őszintén, fogalmam sincs. Lehet, hogy ez a helyzet, de szerintem azok a fiatalok akik aikidózni jönnek, jól értik a különbséget. Kezdve azzal, hogy elfogadnak egy halom szabályt, amit nem szükséges elfogadniuk otthon, vagy máshol: ezzel együtt az etikettet, a közösségi életet és azt, hogy rendszeresen eljönnek edzeni. Talán dinoszauruszoknak tűnünk, de ami fontosabb, az az egymással való viselkedésünk, és a példa, amit mutatunk nekik. Ha mint tanárok képesek vagyunk észrevenni egy tehetséges gyereket, ők szintén felismerhetik, hogy te példakép vagy, akinek van hozzá valami adottsága, vagy csak egy vén fasz vagy. Az a véleményem, hogy a siker kulcsa az, hogy képesek legyünk üzenetet közvetíteni a fiataloknak anélkül, hogy azt tennénk mint a fiatalok. Őszintének és közvetlennek kell lennünk, ennyi az egész.

A gyakorlatban, tévedés azt hinni, hogy a gyerekek nem hajlandóak erőfeszítéseket tenni vagy áldozatokat hozni. Egy gyerek, aki komolyan gyakorolja a tecktonikot vagy a rappel, annyi erőfeszítést visz bele, mint amennyit egy aikidót gyakorló. Mindkettő ugyanolyan nehéz!

Seminar in Dublin, June 2007

Ivan Bel: Nemrég adtál egy olyan Shihan címet a Doshuval együtt Dany Leclerre-nek (7. danos, Belgiumból), amit nagyon ritkán adnak valakinek, aki nem japán. Te voltál a legelső nem japán, aki megkapta ezt a kitüntetést, ez milyen emlékeket juttat eszedbe?

Christian Tissier: Nos, az az igazság, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. Amikor 6. danos voltam, semmi nem volt formális. Néha kaptam levelet az Aikikai-tól vagy Endo Sensei-től, amikben úgy hivatkoztak rám mint "Tissier Shihan", de ez nem volt tiszta, mivel ez a cím nem volt hivatalos abban az időben. Egy idő után egy vita kezdett kibontakozni ebből és egy cikk jelent meg az Aikido Today magazinban. (Ez egy amerikai magazin, Susan Perry szerkesztette 1983 és 2005 között, 100 példány után szűnt meg.) Ebben a cikkben Mitsugi Saotome Sensei és más Shihan-ok fejtették ki véleményüket a témában. Ettől kezdve az Aikikai úgy döntött, tisztázza a hivatalosan odaítélt címeket. A Shihan címet odaítélték országnak és személynek is. Odaítéltük Belgiumnak Dany Leclerre-en keresztül, egyfajta köszönetnyílvánításként mindenért, amit tett az aikidóért, de azért is, hogy mindenki tudja, ő az egyik felelőse az aikido továbbadásáért az országban. Ez nem jelenti azt, hogy vizsgáztathat bárhol a világon. Bár másoknak lehet, de minden eset más. Ez még mindig egy kicsit bonyolult ügy...

Guillaume Erard: Ahogy tudjuk, körülbelül 15 nem japán származású Shihan van, akiknek hivatalosan odaítélte az Aikikai ezt a címet; ez nagyon kevés. A japánok még mindig elégé protekcionisták?

Christian Tissier: Valóban ez nagyon kevés. Természetesen protekcionisták, elsősorban az Aikikai. Mindenki tudja, hogy várni kell egy ideig két dan fokozat között. Ezt a szabályt alkalmazzák az egész világon, kivéve a japán uchi-deshi-ket a Hombu Dojo-ban. Ezek a srácok otthon vannak, tehát amint külföldre utaznak, gyorsan feljebb lépnek. Egyébként, ez a játék része, tudjuk ki kicsoda, tehát nem igazán lepődünk meg a rendszeren. Mindenki tudja, ki mennyit ér. Azt is tudják, hogy mit várjanak el a nem japán mesterektől.

Ivan Bel: Ahogy a tanítványok és a mesterek képességei javulnak, eljön az idő, amikor nem lesz többé szükség Japánra?

Christian Tissier: Igen, tudunk Japán nélkül dolgozni, ugyan úgy, mint Japán nélkülünk. Bár, úgy gondolom fontos, hogy ne becsüljük alá a kettőnk közötti interakciót.

Például, Japán nem igazán tudná nélkülünk terjeszteni az aikidót, a nemzeti szervezeteink és nemzetközi szövetségünk hitelességet ad neki a saját határain túl. Azt is fontos felismerni, hogy Japánban egy senseit csak a dojójában ismernek és csak a tanítványai. Nem hiszem, hogy ezek a fickók szemináriumokat tartanak 300 emberrel, távolról sem. Európába kell jönniük, hogy ezt lássák. Azoknak a fiatal tanároknak, akik ötvenévesen Európába jönnek, jelentősen növekszik a hitelességük. Technikai szinten annyira szakértők vagyunk Európában és az Egyesült Államokban, hogy taníthatunk aikidót, de úgy gondolom mindig érdekes visszatérni a kezdetekhez, mert a tanítás módszere más. Ami a japánoknál hiányzik az az aikido szisztematikus analizálása. Szerencsére nem mindenki esetében, de általában a oktatás nem tartozik az erősségük közé! Ha megkérdezed őket, hogy miért ilyen vagy olyan a technika, csak azt fogják válaszolni "mert ilyen". Ez egy tipikus válasz Japánban. Következésképp egy 8 danos japán mester valószínűleg elbukná a Brevet d'Etat-ot [francia oktatási képesítés]. Seishiro Endo mesterrel sokszor szoktunk erről beszélni. Annak ellenére, hogy ő a Sempai-om, néha megkérdezi, hogy ennek vagy annak a technikának van-e ura-változata. A gyakorlati gondolkodásunk és az analizálási érzékünk lehetővé tette, hogy nagyon korán szétszedjük és osztályozzuk a technikákat. Ebből a szempontból sokat adtunk a japánoknak.

A másik oldalról viszont nem ugyanolyan a kultúránk és nem ugyanúgy oldjuk meg a problémákat. A japánok gyakran teszik lehetővé, hogy önmagadat kérdezd, és ez egy nagyszerű módszer a fejlődéshez. A japánok kételkedésre ösztönöznek, mert ez arra késztet, hogy felülvizsgáld azt, amit már tudsz. Összegezve: igen, tudnánk dolgozni Japán nélkül, de mindketten sokat veszítenénk.

Guillaume Erard: Most beszéljünk az FFAAA-ról (az egyik francia aikido szövetség). Az emberek nem igazán tudják milyen szerepet töltesz be ebben a szervezetben. Néhányan a szövetség főnökének neveznek. Mi pontosan a szereped?
Christian Tissier: Hogy teljesen tisztázzuk, az FFAAA belőlem indult ki. Még a nevét is én választottam, nélkülem nem létezne. Ennek ellenére nem igazán volt a szándékomban, hogy létrehozzam, és nem is vagyok rá annyira büszke. Ez főleg az akkori körülmények miatt történt. Abban az időben az aikido a Judo szövetség (FFJDA) része volt. Egyszer nálam, mikor Tamura mesterrel ebédeltem, megkérdezte tőlem: "Ha elhagynánk az FFJDA-t, velem tartanál?" Az elején benne voltam, de hamarosan rájöttem, hogy ez egy politikai manőver volt, néhány kétségbe vonható érvvel megtámogatva. Végül, nem csatlakoztam a kezdeményezéshez, de ezt nem valaki ellen csináltam. Csupán az zavart az egészben, ahogy megtörtént. Úgy gondolom a FFJDA-tól való elválás hiba volt. Sok előnyünk volt, amikor velük voltunk az indulásnál, és végül is lett volna függetlenségünk, mint a karaténak az FFKAMA-val [Francia Karate szövetség], vagy később a Taekwondo-nak az FFKAMA-val. Csupán nyugodtan növekednünk kellett volna, természetesen megszerezve függetlenségünket.

A különválás után többé kevésbé egyedül fejeztem be. A fiatal tanárok mellettem, mint Philippe Gouttard, csak 2-3 danosak voltak. Tényleg a gyerekek szövetsége voltunk (nevet). Ez 1982-ben volt, bár egy kicsit jobb volt a technikám, én is csak 31 éves voltam. Páran, akiknek nem tetszett, ami történt, velem maradt, mint Paul Muller, Louis Clériot és mások. Aztán hívtuk Jacques Abel-t, és felépítettük a szövetséget. Pierre Guichard, aki a judo nemzeti technikai vezetője volt akkoriban, azt kérdezte tőlem, akarok-e az aikido nemzeti technikai vezetője lenni. Ez egy hatalmas ajánlat volt, kinevezés egyenesen a minisztertől. Azok iránti tiszteletből, akik velem maradtak, úgy döntöttem nem fogadom el, talán tévedtem. Csak azért vagyok én a vezetője a szövetségnek, mert majdnem az összes regionális technikai vezető, kivéve 7 vagy 8, az én dojómból jött. Ezért vagyok én a vezető, de csak e tények miatt. Sohasem akartam magamnak hivatalos státuszt. Tény, hogy néhányan engem hibáztatnak ezért, mert ennek következményeként nincs igazi hierarchia a szövetségben. De ez már csak ilyen, talán egy nap majd megváltozik. Ez a rendszer egyáltalán nem zavar. Az igazi szerepem az, hogy képviseljem a szövetséget nemzetközi szinten, bár nincs hivatalos posztom. Ó, de, bocsánat, van egy: tagja vagyok a technikai bizottságnak, de sosem megyek el a gyűlésekre (nevet). Valószínűleg egyfajta renegátnak tűnhetek, akit nem könnyű kezelni.

Ivan Bel: Meglepő ezt tőled hallani!

Christian Tissier: De ez az igazság! Ha igazán szeretnék hatalmat szerezni, nagyon könnyű lenne, csak el kellene mennem az FFAAA vezetőségéhez és kérni őket, hogy tegyenek meg főnökké, különben távozok a szövetségtől. Természetesen ebből nagy botrány lenne.

Guillaume Erard: Hadd fejezzem be a szokásos kérdéssel: van üzeneted az olvasókhoz?

Christian Tissier: Igen, van. Csak a két szövetségről beszéltünk. Szerintem az a nagy kár, hogy van két szövetség Franciaországban, akik nem jönnek ki jól egymással. Szerencsések vagyunk, hogy csak két szövetségünk van! Néhány országban 7 vagy 8 is van. Hamarosan Izraelbe megyek, azt mondták ott 27 különböző csoport van, nagyon kevés gyakorlóval. Amint látod, lehet a helyzet sokkal rosszabb. Szeretném, ha ez a dolog tiszta lenne: mindig is tiszteltem Tamura Sensei-t és szerintem ezt tudja is. Ő egy nagy mester és teljes mértékben megérdemli azt az elismerést, amit kap. Azt szeretném, ha a jövőben többet beszélnének egymással a csoportok. Még ha technikák és a rangok felfogása különbözik is, nem szabad elfelejtenünk, hogy mindnyájan aikidózunk, és az alapelveink azonosak. Meg kell tanulnunk kijönni egymással. Személy szerint néha közelebbnek érzek magamhoz néhány embert az FFAB-ból [a másik francia aikido szövetség], mint a sajátomból. Ebben a pillanatban, a dolgok olyanok, amilyenek, és mi mindent megteszünk azért, hogy irányítsuk ezt a két vezetőség által képviselt rendszert. Ha én vezetném az FFAAA-t, valószínűleg kicsit máshogy csinálnám a dolgokat, de nem tervezem a közeljövőben. Mutatnunk kell némi jóindulatot, hogy könnyebben kommunikáljunk, és lehetővé kell tennünk a gyakorlóknak egymást megbecsülését.

Guillaume Erard: Nagyon köszönöm Sensei, jó repülést, hamarosan találkozunk a tatamin.

Christian Tissier: Én köszönöm.