TPL_GK_LANG_MOBILE_MENU

Philippe Gouttard, 6th dan AikikaiPhilippe Gouttard 1970-ben kezdett aikidózni Franciaországban. Japán legnagyobb mestereitől kezdett tanulni (mint Nobuyoshi Tamura, Masamichi Noro és Hirozaku Kobayashi sensei). Találkozott Katsuaki Asai sensei-jel Noro mester egyik szemináriumán. Ez a találkozás meghatározó volt számára, így 7 éven keresztül Németországba utazgatott, hogy tőle tanuljon. 1978-ban találkozott Christian Tissier-vel, ami elvezette ahhoz az aikidóhoz, amit jelenleg is gyakorol. Attól a naptól fogva közvetlenül Tissier-től tanul. Philippe Yamaguchi sensei-jel is találkozott, akivel sokszor edzett, amikor a Hombu Dojo-ban járt Tokióban. Philippe volt a vezetője a Rhône-Alpes régiónak 15 évig, most rendszeresen tart szemináriumokat Franciaországban és Európában. Ebben az interjúban feltárja, mi rejlik az aikidója mögött. Találkozás egy aranyszívű óriással.

Guillaume Erard: Hogyan kezdted az aikidót?

Philippe Gouttard: Amikor először találkoztam az aikidóval, egy kifejezetten fizikai dolgot, sportot jelentett nekem. Világbajnok akartam lenni.

Guillaume Erard: Valóban sportember voltál...

Philippe Gouttard: ...futbalista, futbaloztam... sokat; profi akartam lenni. Az AS Saint-Étienne csapatban voltam az aranyévekben. A következő generáció akartam lenni, annyit edzettem, mint egy megszállott, napi 5 órát.

Az aikidót egészen véletlenül fedeztem fel. Egy nap egy hirdetésben az állt: "Légy legyőzhetetlen 11 alkalom után!", szóval úgy gondoltam "11 óra, miért ne?" Végül rossz helyen kötöttem ki: az aikido dojóban, és mondtam a tanárnak, hogy "A 11 alkalmas edzésre jöttem." Nevetett és azt mondta "Kezd eggyel!". Attól fogva sohasem hagytam abba. Kíváncsi vagyok mit csinált a "11 alkalmas" fickó. Abban az időben senki sem tudta mi az aikido, és emiatt számos alkalommal megsérültem.

Philippe Gouttard and Guillaume Erard

Guillaume Erard: Ilyen erőszakos volt az aikido?

Philippe Gouttard: Nem igazán, inkább kevéssé magyarázták el, mintsem durva. Úgy csavartuk meg a partnerünk csuklóját, hogy az ügyetlenül esett, még ha egyáltalán tudott is esni. Emlékszem erre, amikor japán mesterek jöttek Európába, ők tulajdonkáppen judokák voltak, nem aikidokák, a judoka uke tudta, hogyan kell esni, de mi nem. Az első félig rendes esésem 2 évvel az után volt, hogy elkezdtem az aikidót. Manapság az emberek megcsinálják 2-3 hónap múltán. Ahogy mondtam fizikailag egyszer-egyszer kicsit megsérültem, mivel nem ismertem a rendszert.

A japán mesterek semmit sem magyaráztak el és az európaiak sem sokat. Ennek ellenére követtem a japán mestereket Európa-szerte, amíg nem találkoztam Christian Tissier-vel.

Guillaume Erard: Hogyan történt ez a találkozás?

Philippe Gouttard: Már tanítottam Saint-Étienne-ben, de rájöttem, hogy igazából semmit sem tanítok. Hogy rövidre fogjam: a tanár, akivel elkezdtem az aikidót, úgy döntött, hogy abbahagyja, miután 2 évig kendózott. Többedmagammal kicsit elárvultnak éreztük magunkat. Sokan közülük szintén abbahagyták, kivéve néhány fiatalt, akik folytatni akarták, így tanárom nyomdokaiba léptem, de igazából nem tudtam, milyen irányba menjek. Végül a fizikai edzésüket folytattam, mint sportot. Egy órán csak 5 percet töltöttünk technikák gyakorlásával, de egész hatékonyan építettük testünket. A haladás érdekében részt vettem sok szemináriumon, találkoztam Masamichi Noro sensei-jel és Katsuaki Asai sensei-jel Németországban. Ezek nagyszerű idők voltak, de még mindig nem magyarázták meg az egész fizikai nézőpontját. Ezt vittem tovább egészen addig, amíg nem találkoztam Christian Tissier-vel, aki épp akkor tért vissza Japánból és órát tartott Saint-Étienne-ben. Ott azt mondtam magamnak „Ez az, amit csinálnunk kell." A csoportunkban voltak olyanok, akik nem egészen azt csinálták, amit láttak. Ekkor jöttem rá, hogy az észlelés a megfelelő pillanat kérdése. Ha Tissier úr 10 nappal korábban, vagy később jött volna, talán én lettem volna az, aki azt mondja: „Ez marhaság.", és a többiek, hogy „Ez nagyszerű!". Mindenesetre az elmém megfelelő állapotban volt ahhoz, hogy felfogjam a tanítását, rájöttem, hogy pontosan ez az, amit csinálni akartam. Elmentem, hogy láthassam, és azóta sohasem hagytam el.

Philippe Gouttard and Guillaume Erard

Guillaume Erard: Mit adott Christian Tissier a gyakorlásodhoz?

Philippe Gouttard: Sokat. Nem tudom azt mondani, hogy ő a „mesterem", mert ugyanabban a korban vagyok mint ő, de Christian Tissier az az ember, aki előre vitt engem a haladás útján. Nem mondhatom, hogy közeli barátok vagyunk, mert csak a tatamin látjuk egymást, de ő az a személy, aki felé a legmélyebb tiszteletet érzem. Neki köszönhetően találkozhattam japán mesterekkel, elutazhattam Japánba és ami fontosabb: tanításának köszönhetően megértettem a japán mesterek tanításait.

Guillaume Erard: Milyen más tanárokkal edzettél még?

Philippe Gouttard: Nyilvánvalóan Christian Tissier járt más tanárokhoz is, mint Seigo Yamaguchi, Kisaburo Osawa, a második Doshu Kisshomaru Ueshiba és Seijuro Matsuda.

Természetesen követtem őt, de mindig szívesen néztem meg más tanárokat is. Tulajdonképpen sok mester van Franciaországban, aki nem azt az irányt követi, mint mi, de ezt nagyon szerettem; jobb több szemszögből látni a dolgokat, mint egyből. Mindig úgy gondoltam, az aikido olyan embereket tömörít magába, akiknek talán nem annyira tökéletes a technikáik, mint másoknak, de sokkal hajlamosabbak arra, hogy megigyanak egy italt, vagy nyissanak az emberek felé. Igazán nagyra értékeltem ezt, különösen a kezdeti időszakban, amikor nem beszéltem japánul.

Guillaume Erard: Most már folyékonyan beszélsz japánul. Ez hozzásegített ahhoz, hogy megértsd, mit csinálnak a japán mesterek?

Philippe Gouttard: Amikor végül megértettem őket, egy kicsit csalódott voltam amiatt, hogy ők nagyon hasonlóan beszélnek, mint mi. Azt gondoltam ők költői szavakat és sok metaforát használnak, de tény, hogy nem. Ők pontosan úgy beszélnek mint mi: „Emeld fel a karod!", „Lejjebb a csípőd!", „Egy rakás szerencsétlenség vagytok!" (nevet). Amikor először Japánba jöttem, meg voltam győződve, hogy a mesterek a fa tetején élnek, nem esznek, nem szexelnek, stb. Amikor láttam, hogy egyszer-egyszer megisznak egy italt, vagy kettőt, igazán csalódtam. Rájöttem, hogy ezek az emberek, akik zseniálisak az aikidóban, minden másban ugyanolyanok, mint mi. Japán emberek, akik az országuk hagyományai szerint élnek.

Philippe Gouttard and Guillaume Erard

Guillaume Erard: Volt olyan japán tanár, aki különleges hatással volt rád?

Philippe Gouttard: Seigo Yamaguchi sokat segített nekem, mert ő nem volt alkalmazkodó, és ez az, amit én is megpróbálok csinálni a tatamin. Nem tartotta be az aikikai szabályait. Például a dohányzás tilos volt a Hombu Dojóban, de ő mégis dohányzott. Arra használta az órát, amire kedve tartotta, de néha egyáltalán nem jelent meg! Számomra ő hozta el a szabadság csúcsát. Ez a fickó, akit rondának találtam, hirtelen lenyűgözővé vált, amint rálépett a tatamira. Ahogy találkozgattam mesterekkel, és fejlődtem, fokozatosan rájöttem, hogy nem bánnám, ha olyasvalaki karjaiban "haldokolnék", mint Christian Tissier vagy Seigo Yamaguchi.

Guillaume Erard: Az aikido nem az egyetlen hivatásod, sok időt töltöttél nyelv és csontkovácsolás tanulásával...

Philippe Gouttard: Ezek azért jöttek, mert még mindig úgy gondoltam, nem tudom, hogyan működik a test. Úgy döntöttem, ha nem találhatom meg ezt az aikidóban, akkor megtalálom valahol máshol. Azért foglalkoztam csontkovácsolással, hogy megértsem az emberi test mechanizmusait. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy tanár, aki a testtel dolgozik, ne ismerje annak működését. Megismerhettem, hogy az emberi test mindenhol ugyan olyan, de különbözik egymástól a fájdalom és az öröm kifejezése. A franciában azt mondjuk a fájdalom kifejezésére, hogy „aie", japánul a „hai" azt jelenti „igen". Természetesen ebben a helyzetben a partner azon fog tűnődni, hogy tovább akarsz-e menni vagy sem. (nevet) Ugyan ez az oka, amiért elkezdtem nyelveket tanulni, mert ha nem beszélem a tanítványaim nyelvét, nem tudom, hogyan érthetnék meg az aikidómat. Egyáltalán nem akartam ugyanazt a hibát elkövetni, mint az első tanárom. Egy tolmács jól lefordítja a szavakat, de a gondolatokat nehezen. Többre értékelem egy olyan nyelv használatát, ami hozzám közelebb áll, ami személyes, amit mindenki megért és ezáltal együtt tarthatnak velem. Így apránként bevonhatom őket abba, amit csinálok, és végül jól meg fognak érteni. Amint megértik, amit mondok, megérthetem, hogy ők mit csinálnak, így kezdhetünk el együtt aikidózni.

Guillaume Erard: A csontkovácsolásban tanultak segítenek téged az aikido tanításában?

Philippe Gouttard: Tanulmányoztam a csontkovácsolást, mert ez az egész testtel foglalkozik, nem úgy mint a hagyományos gyógyszerek, amik funkciókra és rendszerekre osztják a testet. Itt ismertem fel, hogy a lábak és a kezek együtt mozognak, hiszen annak idején még négy lábon jártunk. Ebből az következik, hogy a térdeknek és a könyököknek ugyan az a funkciója. Hasonlóan a vállaknak és a csípőnek, ugyan az a szerepük. Mindent a fej irányít, ami segít minket elhelyezkedni a térben a látásnak, hallásnak, stb. köszönhetően.

Már gondolok külön a kezek és a lábak mozdulataira. A kezek és a lábak a testünk részei, ami kapcsolatba hoz minket partnerünkkel és a talajjal. A kezet két különböző részre oszthatod: a kis-, a gyűrűs- és a középső ujjban van az erő, a mutató- és hüvelykujjban a pontosság. Ugyan ez az elgondolás igaz a lábfejre is, ahol az utolsó három ujj felelős az érzékelésért, és az első kettő az előrehaladásért.

Ez lehetővé tette, hogy feltegyem magamnak a kérdést: ahelyett, hogy a megsebzésre, kontrollra, csuklócsavarásra gondolnánk, nem tudnánk-e azt mondani: "A testünket építjük"? Természetesen az elején, amikor saját testünket építjük, nagyon erőssé válunk, de mi a lényeg ha csak a partnerünk legyőzéséről szól az egész? Próbáltam egy kicsit máshogy megfogalmazni a dolgokat. A partnerem megtámad engem, mert már semmilyen más módon nem tudja kifejezni magát. Ezért egy olyan kellemes szituációba helyezem őt, ami minden agresszív vágyat elűz belőle: nem az elszántságát, erejét, hanem csak a pusztítási vágyát.

Guillaume Erard: Ez az elgondolás döntő része a tanításodnak, nemde?

Philippe Gouttard: Amikor csuklót csavarunk, nem csak a csuklóban fejtjük ki a hatást, hanem végig az ízületekben, az izmok láncolatán egészen le az egyensúly pontjáig. Ezért van az, hogy az aikidóban kevés a súlyos sérülés, inkább krónikus fájdalmak a jellemzőek. A test hozzászokik a megerőltetéshez, és egy nap azt mondja „Nem bírom tovább." Aztán elkezdünk azon gondolkodni, hogy történhetett ez, hiszen annyira óvatosak voltunk mindig és sohasem sérültünk meg. Óvatosan és ésszel kell gyakorolnunk. A technikák helyett az elménkben kell változtatnunk. El kell kerülnünk az ügyetlenség vagy figyelem hiánya okozta incidenseket. A „Jól akarom csinálni." gondolkodást fel kell váltania a „Jobban akarom csinálni." szemlélet. Amikor azon vagyunk, hogy jól csináljuk, frusztráltak leszünk. Meg kell engednünk magunknak, hogy hibát vétsünk, ahhoz, hogy fejlődhessünk.

Amitől igazán meg kell szabadulni, az a tökéletesség gondolata. Nyilvánvalóan a tökéletesedésre kell törekednünk, de nem úgy, hogy leszámolunk a hibákkal. Amíg félünk hibázni, a felét sem csináljuk annak, amire képesek vagyunk és kifogásokat keresünk rá. Most beszélgetünk, megpróbálunk helyesen beszélni, de ugyanakkor nyelvi hibákat vétünk. Ha valaki elhaladna most mellettünk, azt mondaná: „Nézd ezt az idiótát, még beszélni sem tud helyesen." Az a helyzet, hogy minket ez nem érdekel! A tökéletes, de üres mondatoknál többre értékelem, ha úgy fejezhetem ki magam, ahogy érzek. Később mindig tudunk javítani, ha nem helyesen, vagy nem érthetően fejeztük ki magunkat, ahelyett, hogy mindig óvatosak lennénk. Nézzünk szembe vele: ez csak aikido, ez nem olyan, mintha politikusok lennénk, és meg kellene próbálnánk újraegyesíteni egy országot. Ez pontosan olyan, mint amikor az emberek képeket készítenek. Nem zavar, ha olyankor készítenek képet, amikor esetlen helyzetben vagyok. Azok, akik nagyra becsülnek engem, ki fogják találni, hogy ez csak egy pillanat volt a mozdulatsorban, míg mások, akik nem szeretnek engem, mindig találnak majd valami kifogásolni valót. Jobban kedvelem a természetes dolgokat. Amikor egy politikus hibázik, nem zavar addig, amíg felismeri a hibáját.

Guillaume Erard: A szemináriumok alatt valóban tartasz némi távolságot a formákkal kapcsolatban, de sok figyelmet szentelsz a technika lényegére.

Philippe Gouttard: Ez igaz. Tény, hogy annyi szabadságot adok a tanítványaimnak, amennyi csak lehetséges. Mindegyiküknek mindig igaza van, de különböző módon. Jobbá válunk, ha váltogatjuk a partnereket, tanárokat, helyeket stb. Természetesen ugyan azt a technikát hajtjuk végre újra és újra, de a lényeg az, hogy megértsük egyes helyzetekben miért működik, és máskor miért nem. Mindenkinek meg van a megoldása saját magában: az a nehéz, hogy legyen elég idő átgondolni azt. A tanár csak a saját megoldását tudja megmutatni, ami egy a sok közül. Ez teljesen így van a nyelvekben is: az iskolában megtanuljuk a nyelvet helyesen, de teljesen elveszünk, amikor más országban vagyunk, a hely, az akcentus vagy a beszédstílus miatt. A nehézség abból a tényből következik, hogy különbözőképpen mondhatjuk el a dolgokat, és mindegyik helyes. Csak kevés szót használunk ugyan arra a dologra a francia és a japán nyelvben. Nagyon nehéz, amikor egy érzést próbálunk kifejezni. Alkalmazva ezt a szemléletet az aikidóba: a shionage mindenhol ugyanaz, de néha amikor látjuk hogy más hogyan csinálja, úgy gondoljuk, az ostobaság. Valószínűleg nem rossz az, amit csinál, de vannak mozdulatai, pozíciói, magatartása, ami irritál minket. Ez azt jelenti, hogy még nem vagyunk elég jók, ahhoz, hogy elfogadjuk: a másik másképpen hajtja végre. Ahelyett, hogy azt mondjuk, a másik hülyeséget csinál, inkább álljunk úgy a dologhoz: „Még nem vagyok elég képzett ahhoz, hogy megértsem őt." Következésképpen elmegyünk megnézni valaki mást, később majd visszatérünk hozzá. Alapvetően ez az, amit megpróbáltam Japánban csinálni. Korábban ritkán mentem gyakorolni azokhoz a tanárhoz, akik nem tetszetek. Most már mindig oda megyek.

Guillaume Erard: Miért?

Philippe Gouttard: Pontosan azért, hogy ellenőrizzem: tényleg nem tetszenek, vagy csak nem voltam elég érett ahhoz, hogy megértsem őket.
Guillaume Erard: Az ilyen fokú szabadság nem zavarja össze a tanítványokat?

Philippe Gouttard: Megmutatom a technikákat a tanítványaimnak, aztán azt tesznek velük, amit akarnak. Természetesen elszomorít, amikor a tanítványaim elmennek, de jobban feldúlna, ha csak azért maradnának, hogy ne szomorítsanak el. Ebben az esetben úgy tekintenének rám, mint egy öregemberre. Ha egy tanítványom azt mondja nekem: „Philippe, jövőre nem jövök hozzád gyakorolni, mert szeretnék ezzel a másik fickónál tanulni." – egyáltalán nem zavarna. Ami igazán bántana az az, hogyha nem tartanánk a kapcsolatot. Az, hogy egy diák az élete során valamikor egy másik tanárnál akar tanulni: teljesen normális. Találkozni fogunk újra, ez aikido: az utak, amik szétválnak, mindig találkoznak újra. Amikor találkozunk egymással, annak egy nagyon nagy és értékes pillanatnak kell lennie, így nem érzünk bűntudatot, hogy el kell válnunk egymástól. Tanárként, ha adsz értelmet és gyakorlatot, akkor szabadságot adsz. A szabadság felbecsülhetetlen.

Természetesen nem lehetünk szabadok az elején; csak a tanárunkban bízhatunk meg. Bemegyünk egy dojóba, általában véletlenszerűen. Ott azt mondják nekünk, hogy nincs ennél jobb. Gyakorlással rájövünk, hogy ami bennünk a legjobb, az hasonló ahhoz, mint ami másokban a legjobb. Ezért gondolom, hogy a fokozatnak nem technikai értéke van, hanem az a tapasztalatot képviseli.

Guillaume Erard: Ezek szerint az embereket a tatamin ítéljük meg...

Philippe Gouttard: Például én talán soha sem leszek 7. danos. Sok éven át foglalkoztam ezzel, mert világbajnok akartam lenni, de azóta arra gondolok, mit jelent 7. danosnak lenni. Jobb kote gaeshi-t, mint 6. danosan? Nem: nem jobb lesz, hanem más. Az egyetlen amit elmondhatunk, az az, hogy ez egy 60 éves ember kote gaeshi-je. Vegyünk hozzá egy 5. danost, legyen 35 éves, talán 40. Kettejük között van 20 év gyakorlás, emiatt van köztük különbség, nem a danok száma miatt. Ez nagyon hasonlít a gyerekek és a szüleik nyelvezetére: ugyanazokat a szavakat használják, de az emberi és az érzelmi értékek nagyon különböznek. Ez az aikido szépsége: az embereknek nagyon jók a technikái; amikor találkoznak egymással felmérik, hogy elég jó-e a technikájuk ahhoz, hogy megértsék a másikét, nem azt mutatják meg, hogy az övék a jó. A technika azt teszi lehetővé, hogy közelebb kerüljünk másokhoz, nem hoz létre távolságot közöttünk, mondván, hogy a másik ember értéktelen.

A másik ember nem értéktelen, ő csak azt csinálja, amiről úgy gondolja jó neki; néha nincs is választásunk. Vegyük például Tokiót vagy Párizst; teljesen normális, hogy 30-40 ember van a tatamin egy dojóban. Ha egy tanárnak 10 tanítványa van a tatamin Galway-ben, Cork-ban vagy Tipperary-ben, attól még ugyanolyan intenzív az edzés, mint Párizsban. Jobb-e az aikido Párizsban mint Tipperary-ben? Nem tudom. Azt tudom, hogy Párizsban egy héten 6 nap lehet gyakorolni, egy nap 3 alkalommal. Egy Tipperary-ban gyakorló szerencsésnek mondhatja magát, ha van lehetősége heti két napot biztosítani erre. Mindkettőnek ugyan annyi az értéke, mert még ha a shodanosnak nincs is ugyanannyi tapasztalata Párizsban, mint Tipperary-ben, ugyanakkor hasonló szintű a személyes energiabefektetés. Megkérdezem a tanítványokat és a mestereket, hogy keményen edzenek-e, anélkül, hogy arra gondolnának Tipperary vagy Párizs-e a jobb, vagy rosszabb. Mint tanítványok, mindig bűnösnek érezzük magunkat, mert azt gondoljuk: „Nem edzettem Párizsban és soha sem voltam Japánban, így természetesen nem érthetem." De amikor egyszer végre eljutunk Párizsba vagy Tokióba gyakran ürességet érzünk, hacsaknem találkozunk egy mesterrel vagy egy tanítvánnyal, akitől olyan tudást kapunk, amit otthon nem értettünk meg.

Guillaume Erard: Szükséges elmennünk Japánba azért, hogy fejlődhessünk?

Philippe Gouttard: Bizonyára el kellene látogatnunk a Hombu Dojóba, de nem túl sokat. Az aikidóban is fontos a gyakorlás, de nem a túl sok; háromszor egy héten elegendő, de ugyanakkor tényleg meg kell lennie a három alkalomnak. Fontos, hogy néha szánjunk egy kis időt a visszalépésre és gondolkodásra. Az a legfontosabb, hogy a test fiziológiai tengelyének ez a rendkívül precíz ismerete teszi lehetővé számunka a lélek felépítését, ami valamennyiünknél különbözik, de mindenki számára elérhető. Az aikido mindenki számára elérhető, de nem mindenki képes elérni teljesen az aikidót.

Guillaume Erard: Szóval mi nem az alapító aikidóját gyakoroljuk?

Philippe Gouttard: Minden tanár, minden generációban elmélkedett a dolgok továbbfejlesztésén mind fizikai, fiziológiai és mentális szempontból. Úgy gondolom ezért gyakorlunk ma sokkal intelligensebben, mint korábban. A kondíció és a mentalitás más; munka után gyakoroljuk az aikidót, de csinálhatnánk mást is, kocoghatnánk vagy bármi mást. Az aikido a mi szükségleteinkhez alakul át.

Nem kimondottan szeretem, ha azt mondják úgy kellene gyakorolnunk az aikidót, mint ezelőtt. Szerintem korábban az aikido unalmas volt! (nevet) Korábban kevesebb technika volt, kevesebb kultúra és intelligencia volt, így szükség volt a fegyelmezésre. Manapság az emberek, akik jönnek megnézni minket, jó magatartásúak és képzettek, önfegyelmezettek. Azon kell lennünk, hogy kevesebb kínlódás, frusztráltság és féltékenység legyen az edzés alatt. Ha megütnek, el kell fogadnunk, hagyjuk el egy kicsit büszkeségünket; hagyjuk egy kicsit a 7. danunkat. Például, megpróbálom arra késztetni az embereket, hogy olyan szituációban gyakoroljanak, amit már nem tudnak kontrollálni. Arra ösztönzöm a tanítványokat, hogy a technikákat gondolatok nélkül csinálják, arra késztetve ezzel a testet, hogy „tedd meg". Ezután talán azt mondjuk: „Francba, nem kellett volna ezt csinálnom.", de ha hagyjuk, hogy az intelligens elme előre megérezze, mi fog történni, nem fogjuk többet megcsinálni, mert tudjuk, hogy meg fogunk halni. Meggyőződésem, hogy azok az emberek, akiket a harcba küldtek, vesztesek voltak és idióták, mert ha volt technikájuk, nem mentek volna el a háborúba. Később, amikor visszajöttek, megtanították nekik a technikákat és megmutatták a kultúrát. Az idős hadvezérek, akik jól ismerték a rendszert, soha sem mentek háborúba, különben zuhant volna a színvonal. Nehéz elmenni egy csatába és visszatérni. Pontosan ebben a szellemben kellene gyakorolunk.

Tanítványként gyakran gondoljuk, hogy rosszak vagyunk. Nos, igaz, hogy rosszak vagyunk, de haszontalan összehasonlítani azzal, hogy kik, mik voltunk? Egy tanárhoz képest? Egy tanítványhoz képest? Kihez képest? A tegnaphoz képest? A holnaphoz képest? Mindez nem fontos, ha úgy gyakorlunk, hogy kihozzuk magunkból a maximumot. Természetesen, ami nekünk a maximum, az lehet másnak a minimum, de meg kell tanulnunk perspektívában gondolkodni. Az aikido annak az útja, hogy megismerjük magunkat és egymást, nincsen egyetlen megodás vagy igazság. A fogás, vagy a kontaktus pillanatában, ahogyan mind a ketten megtartjuk ezt a kontaktust és a szabályok szerint járunk el, ez teszi a mozdulatot jóvá? Amikor az emberek boldogok a tatamin, azt mondják: „Élveztem az itt töltött időt, jól mozogtam, szórakoztató volt..." Soha nem mondja senki, hogy „Jól harcoltam.", a mi kultúránkban nincs folyamatos harc. Számomra ez az aikido, reflexió. Ez az oka annak, hogy szívesen jöttem Írországba, mert az aikido még olyan fiatal itt, az emberek hevesek. Ez az, amit sajnálok Franciaországban és Japánban: ott az emberek fásultak, unottak.

Guillaume Erard: Mindig olyan szavakat használsz, ami nagyon kifejező érzelmi szempontból. Ez fontos része a magyarázataidnak?

Philippe Gouttard: Nagyon is. Vizsgák előtt gyakran beszélgetek a vizsgázókkal, hogy megtudjam, hogy érzik magukat. Fontos számomra, hogy megértsem azoknak a bánatát, akiknek nem sikerült a vizsga. Soha sem szabad megfeledkeznünk arról a rengeteg időről és energiáról, amit belefektettek. Tanítanunk, ítélnünk, jutalmaznunk kell, de ugyanakkor segítenünk kell a tanítványoknak felkelni egy-egy kudarc után. Természetesen fontosak az érzelmek, de némi tapasztalattal megtanuljuk perspektívába helyezni a dolgokat. Amikor Tissier úr kiosztott engem, nem vettem személyesnek. Jobban szeretem, ha lehord, mintha nem mutat érdeklődést felém. Jobban szeretem, ha azt mondja: „Mi a fenét csinálsz?!" Az az igazság, hogy amikor Japánban voltam Yamaguchi úr nem jött oda megnézni. Gyakran erőszakoskodtam a partneremmel, vagy legalábbis nem edzettem jól, így oda kellett jönnie, hogy lehordjon. A tanítványoknak muszáj megbízniuk a mesterükben, de ugyanakkor a mesternek is tolerálnia kell a tanítványok reakcióit. Ez a dolog mindig kétoldalú, a tanárnak mindig el kell fogadnia, ha a tanítványa valaki máshoz megy edzeni, de eközben a tanítványnak is emlékeznie kell arra, hogyha valamit máshogy csinál, mint ahogy a mestere mondja, az amiatt a tudás miatt van, amit az első tanárától kapott.

Guillaume Erard: Sokan azzal a meggyőződéssel kezdik el az aikidót, hogy megtanulják megvédeni magukat; mit gondolsz, miért van ez a paranoia manapság a társadalmunkban?

Philippe Gouttard: Természetesen, ennek az az oka, hogy az emberek nem a helyes kérdést teszik fel maguknak. Továbbá a tanárok hibája is, akik csak a technikát tanítják. Amikor technikát tanítunk, különbséget tanítunk; amit valaki meg tud csinálni, valaki nem. Nem technikát kell tanítanunk, élővé kell tennünk az egészet és a testünkön keresztül bemutatni. Ha csak a harcra összpontosítanánk, miért kellene megtanítanom neked a shihonagét, ha utána megversz? Az a célom, hogy amikor találkozom egy szörnyű alakkal az utcán, a legjobb technikát alkalmazzam rajta, amelyiket oly sok éven át gyakoroltam, azért hogy azt halljam: „Uram, szeretném ezt még egyszer megcsinálni."

Az az érdekes, hogy félelmet veszel el az emberektől és magabiztosságot adsz nekik. Ez az, amit csinálni akarok az aikidóban, egyszerűen csak eszközt adni az embereknek, hogy megnyissák és kényelmesen érezzék magukat.

Guillaume Erard: Szóval mit gondolsz azokról, akik 30 éven át gyakorolnak és csak az önvédelmet tartják szem előtt?

Philippe Gouttard: Ezek azok az emberek, akik mindig félnek, mert nincs vezetőjük.

Guillaume Erard: A társadalmi nézőpont fontos számodra?

Philippe Gouttard: Nagyon fontos; a tatamin kívül. Beszélhetünk, sírhatunk, ölelhetünk egész éjjel, de másnap reggel 9-kor vissza kell mennünk a tatamira és csinálnunk kell! Ez egy diktatúra, nincsenek érzések, nincs vallás, sem politika. Nincs nemi különbség, a lány csak egy kisebb partner a tatamin, ugyan annyi szenvedést okozok neki, mint egy fickónak, így megérti, hogy mindannyian megérdemeljük, hogy keményen edzünk. Úgy hiszem többet aikidózunk, mint hisszük: akkor is, amikor este együtt iszunk és eszünk egy jót. Ezek után vasárnap reggel a tegnapi kellemetlen fickó nem tűnik olyan rossz alaknak, mint gondoltuk; még jobban hasonlít ránk, csak előző nap még nem értettük.

Guillaume Erard: Mindig a fizikai kimerültség és fájdalom határáig edzel...

Philippe Gouttard: Az aikidóban el kell érnünk azt a határt, amin túl már nem kellene mennünk. Gyakorlás közben ha túlmegyek a partnerem tűréshatárán, akkor megerőltetem, de ha nem jutok el ehhez a határhoz, akkor becsapom őt. Mindig tovább kell mennünk, és amikor már nem tudunk tovább menni, másik utat kell választanunk, hogy továbbjuthassunk.

Guillaume Erard: Zárószónak mit mondanál?

Philippe Gouttard: Adj erőt a másiknak. Ha erősek vagyunk, ez segít másoknak, nem töri össze őket.

FB IMG 1604962700275