Menu

Ellis Amdur egyike a legkiválóbb és legtermékenyebb íróknak a harcművészetek világában. Sok évet élt Japánban és tanult hagyományos japán harcművészetet. Ő az egyike azon kevés nyugati embereknek, akiknek van tanári bizonyítványa két koryu-ban is (hagyományos iskolában): az Araki-ryu-ban és a Toda-ha Buko-ryu-ban. Ellis az elsők között tanult aikidót, Yamada Yoshimitsu-val és Terry Dobson-nal. Ellis Amdur pszichológia BA és MA szakon végzett a Yale és a Seattle Egyetemeken. Ebben az interjúsorozatban megpróbálom bemutatni ezt az összetett karaktert, kezdve ezt a harcművészeti utazással Japánban megragadva a harcművészeti világgal kapcsolatos nézeteit, tevékenységeit.

Guillaume Erard: Ellis, köszönöm szépen a beszélgetés lehetőségét. Mit csinálsz mostanában?

Ellis Amdur: Görögországban vagyok, az edzőcsoportommal gyakorolok, de mivel ez esténként van, sok időm van napközben. Így minden héten írok. Épp most fejeztem be a végleges vázlatát a Safe Behind Bars [Biztonság a korlátok mögött] című könyvnek, ami egy átfogó útmutató a börtönökben dolgozó bűnügyi tiszteknek, akik felelősek a bebörtönzésért és a bentlakók mentális egészségéért. Szintén most fejeztem be a második kiadását az Old School [Régi iskola] c. és a Dueling With O Sensei [Párbaj O-Sensei-jel] c. könyveknek.

Guillaume Erard: Amíg az Old School nem kerül kiadásra, elég egyértelmű miért akarsz második kiadást, de miért döntöttél így a Dueling With O-Sensei esetében is? Nem tetszett néhány rész, vagy meggondoltad magad valamivel kapcsolatban?

Ellis Amdur: Az Old School-hoz bőven adtam még információt. Van egy új fejezetem a leszármazás a 21. században részhez. Arról szól, hogy a ryu hogyan próbálja átadni tudását egy olyan világban, ahol ezek az archaikus, kulturálisan kötött formák paradox módon elterjedtek a nemzetközi szervezetekben. Különösen foglalkozom a Katori Shinto-ryu-val, a Takamura-ha Shindo Yoshin-ryu-val és a magával ragadó Edo-korszak iskolájával: a Honma Nen-ryu-val. Egy másik fejezet az ezoterikus képzés szerepéről fog szólni (mikkyo, stb.) azoknak a külföldi és japán embereknek, akik egy világnézetet vagy vallást sem osztanak, amelyek az ezoterikus tudáson alapszanak.
A Dueling With O Sensei esetében eltekintve attól, hogy pár helyen megváltoztattam a véleményem, tulajdonképpen még mindig elégedett vagyok a legtöbb dologgal, amit beleírtam. Legtöbbször javítom az írásaimat. Tény, hogy ez a könyv már elfogyott, szóval választhattam, hogy magam nyomtassam ki ugyanazt a mennyiséget, vagy ezt egy kiadóvállalat tegye. Az utóbbit választottam, de akartak némi plusz anyagot, így hozzáadtam még három fejezetet, néhány vicces dolgot, mint például egy igaz történetet, amelyben egy Taekwondo harcos harcol egy balett táncossal és a balettáncos győz, továbbá néhány komolyabb dolgot is írtam bele. A kedvenc új fejezetem az "It Aint Necessarily So" című. Úgy gondolom, megint előidézek majd néhány ellentmondást, amiért beleveszek pár misztikumot, amelyek a megszokott bölcsességekkel kapcsolatosak.

Guillaume Erard: Mikor és hol születtél, milyen környezetben?

Ellis Amdur: 1952-ben szülkettem Pittsburgh-ben, Pennsylvaniában. Az édesapám egy volt FBI ügynök volt, aki a második világháborúban kémkedett. Később ügyvéd lett. Az édesanyám operaénekes volt, és zongorista. Egy lánytestvérem van. Miután édesapám meghalt, édesanyám kántori szólista lett egy zsinagógában és később 60 évestől 82-ig szociális munkás egy menedékházban. Egy középosztályú külvárosi környéken nőttem fel, hatalmas házakkal és sok fával körülvéve.

Guillaume Erard: Milyen gyerek voltál?

Ellis Amdur: Kicsit ilyen, kicsit olyan. Elég intellektuális, de sokat kosárlabdáztam is. Zsidó fiúként nagyrészt keresztény közösségben voltam: nemhogy kívülállónak éreztem magam, de az is akartam lenni. Mint oly sok fiatal kipróbáltam sok szerepet, hátam közepéig érő hajam volt, az egyetemen művészettörténetet, elemző és létezésen alapuló pszichológiát, különösen Maurice Merleau-Ponty-t és Emmanuel Levinas-t tanultam.

Guillaume Erard: Beszélnél nekünk arról, hogyan kezdted a harcművészet?

Ellis Amdur: A karatét 15 évesen kezdtem valaki udvarában. Egy tipikus hazudozó, marhaságokat beszélő művész volt az edző, aki karatézott egy kicsit a hadseregben. Egy kis ideig csináltam ezt, de igazán ostobaság volt. Amikor a Yale Egyetemre mentem New Haven-be, Connecticut-ba bebarangoltam a környéket és találtam egy Kung-fu Wushu nevezetű iskolát, ami Alan Lee iskolájának a sarja volt. Ő volt az első kínai, aki Amerikában nemkínaiakat tanított. Egy fekete fickó működtette ezt, aki tagja volt egy szinkretikus vallási mozgalomnak: a Nation of Islam-nak. Edzettem ott pár évig, én voltam az egyetlen fehér srác (nevet). Sajnos a tanár végül is megszökött a dojó pénzével (nevet).
Ekkor úgy döntöttem, hogy New York City-be megyek és közvetlenül Alan Lee-től tanulok. Megkerestem a telefonkönyvbe: Alan Lee iskolája körülbelül 36 háztömbre volt az én szállásomtól, ami a Greenwich Village-i Christopher utcában volt. Forró nyári nap volt és néhány okból kifolyólag a séta mellett döntöttem a metró helyett. Néha elfáradtam, és eszembe jutott, hogy a 18. utcánál van egy aikido iskola. Tudtam az aikidóról, mert egyszer egy képregény hátoldalán lévő hirdetésben azt olvastam: „Emberek dobása misztikus erővel." Igazán látni akartam, így úgy döntöttem megnézem a közeli aikido iskolát, és másnap megyek a Kung-fu iskolába.

Annyira megérettem a változásra, hogy néha sajnálom, hogy nem mentem tovább még pár háztömbbel, mert ott egy kapuéra iskola volt. Ha oda mentem volna, Brazíliában kötöttem volna ki, nem Japánban, pedig az előbbi talán sokkal szórakoztatóbb lett volna (nevet).

Guillaume Erard: Ki tanított abban az iskolában?

Ellis Amdur: Az iskola ahová mentem Yamada Yoshimitsu New York-i Aikikai-ja volt. Nem sokat tudtam a japán harcművészetről csak egy kicsit a karatéról, amit korábban csináltam. Ez volt a megfelelő alkalom számomra. Teljesen lenyűgözött. Yamada Sensei nem volt aznap ott, de a szint nagyon magas volt. Úgy gondoltam, hogy - a Tokyo-i Aikikai Hombu Dojo-t kivéve – a New York Aikikainak abban az időben több képzett embere volt, mint bárhol máshol a világon. Könnyen lehetett ott húsz vagy több 3. dan fokozatú ember, ami abban az időben közelített a mai 5. vagy 6. danhoz – a rang inflációja miatt. Sok nagyon erős ember volt nagyon egyedi karakterrel.

Guillaume Erard: Yamada Sensei volt az, aki publikálta azt a misztikus energiáról szóló hirdetést?

Ellis Amdur: Nem, az csak egy mulatságos könyv hirdetése volt. Yamada Sensei jellegzetes karakter, de sosem csinálna olyat (nevet). Mindenesetre utánaérdeklődtem és kiderült, hogy körülbelül egy hónap múlva egy hasonló csoport nyílik New Haven-ben.

A tanár Bob Barrett volt, aki támogatta a Thai hadsereg korábbi kapitányát, Samboon Tongarom-t, aki egy brilliáns fickó volt: tornázott, judózott, és úszó edző is volt. Egy hihetetlenül erős és képzett gyakorló volt, aki adományt adott a seregtől az Egyesült Államokban tanult és tanított harcművészet számára. Miután Tongarom visszatért Thaiföldre, Bob keresett valaki mást, akihez csatlakozhatott. Abban az időben az iskolát New Haven Aikikai-nak hívták. Yamada Sensei odaküldte Terry Dobson-t és Harvey Konigsberg-t, hogy rendszeresen tanítson. Ez az a hely, ahol elkezdtem az aikidót.

Guillaume Erard: Ezután elmentél Terry Dobson-hoz tanulni, igaz?

Ellis Amdur: Befejeztem az iskolát New York-ban és egy ideig közel laktam a Bond Street-i dojójához. Minden nap elmentem Yamada Sensei dojójába. Bárhová elmetnem, ahol hagytak gyakorolni, de Terry olyan volt nekem, mint egy mentor.

Guillaume Erard: Milyen volt Terry Dobson és miért döntöttél úgy, hogy nála tanulsz?

Ellis Amdur: Terry Dobson egészen rendkívüli férfi volt. Nagydarab fickó volt, a tatamin sokat hülyéskedett, és furcsa dolgokat csinált. Tanult egy kis xingyi-t a híres Wang Shu Chin-nel és tulajdonképpen ő volt Hatsumi Masaaki első nemjapán tanítványa, de igazából az aikido technikái korlátozottak voltak. Főleg shihonagét és irmininagét csinált, bár nagyon egyedi módon, amit beleépítettem a saját aikidómba. Az ikkyót és a nikyót is szerette. Nagyon egyszerű dolgokat csinált, de amiben igazán jó volt, az a képesség, hogy el tudott lazítani és feszültség nélkül dobni saját súlyát. Ez egészen csodálatos volt. Ugyanakkor provokatív ember volt. Emlékszem egy napra, amikor Japánba jött 1977 körül. Volt ott egy nagy francia csoport. Ők Hombu-ban edzettek, nagyon „jellegzetesek" és pontosak igyekeztek lenni, mondván, hogy ez az egyetlen helyes módja a dolgoknak. Elmentünk Osawa Sensei órájára, majd szabadon gyakoroltunk. Az emberek kíváncsiak voltak Terryre, mert ismerték a történetét, egy amerikai uchi-deshi volt, még ha úgy is nézett ki, mint egy nagy, kövér, bozontos motoros. Mialatt mi dolgoztunk, ő mindenféle sutemi wazát improvizált és más ostobaságot. Eközben a francia fickók nézték őt és sugdolóztak, úgy néztek ki mint egy csapat töprengő tyúk a tatami túloldalán. Terry hirtelen benyúlt a keikogi-jébe, elővette az izzadt törölközőjét és az arcomba dobta a technika közepén! Az emebrek fel voltak háborodta, ott voltunk az Aikikaiban és ez az ember úgy viselkedik, mint egy szörnyeteg. (nevet). Terry ilyen volt a tatamin, nagyon vicces volt és ezzel fel tudta rázni az előítéleteteket.

Guillaume Erard: Nem tudtam, hogy visszajött az Aikikaiba miután először elhagyta.

Ellis Amdur: Igen, tudod, a politikai ostobaságok sosem szűntek meg. Csak az első International Aikido Federation Congress [Nemzetközi Aikido Szövetségi Kongresszus] után jött vissza. Megpróbált egy bizonyosfokú függetlenséget szerezni az amerikai aikido számára, és feltételezem, hogy diplomáciai szerepe is volt, mivel ekkor Saotome Sensei nem volt az Aikikai-ban. Így mentek a dolgok.

Guillaume Erard: Ez emlékeztet engem egy másik úttörő, André Nocquet problémás helyzetére, amikor visszatért Európába.

Ellis Amdur: Terry nem keresett több elismerést, de fel volt háborodva, amiért úgy tekintettek rá, aki az aikidót nem megfelően terjeszti. Ellentétben azzal, hogy csípős megjegyzései és hibái voltak, úgy érezte az aikido képes átalakítani az emberi gondolkodást a világban. Kicsit aggódott, hogy amit aikidóként megismert az csak egy másik földi harcművészet, mint egy pénzt csináló vállalkozás, vagy csak egy látszatólagos harci gyakorlás.
Tulajdonképpen Terry nem volt érett. Reménytelen helyzetben volt, amikor elkezdte az az aikidót. Vidéken élt, egy kis faluban, titkos viszonya volt egy farmer feleségével, és teljesen ki volt közösítve. Egyik hétvégén elment Tokióba azzal az elhatározással, hogy ha nem talál semmilyen okot amiért élhetne, visszatér a faluba és megöli magát. Egy udon kocsin ült (ami egy mobil kereskedő, aki búzalisztből készült tésztát árusít), amikor egy papírrepülőt fújt a szél a lábához. Felvette és az állt benne– angolul!!! – hogy egy aikidobemutató lesz Yokohamában. Korábban egy kicsit judózott. Elment a bemutatóra, amit Yamada sensei tartott, és követte őt vissza az Aikikaiba, mint egy kóbor kutya. Rövidre fogva a történetet: amikor megkérte, hogy hadd lehessen uchi-deshi (a dojoban lakó tanítvány), Yamada sensei ellenezte, de Tamura sensei kiállt érte és aztán O-Sensei egyszerűen annyit mondott: „Azt akarom, hogy itt legyen.".

Guillaume Erard: Mennyi ideig tanultál aikidót mielőtt Japánba mentél?

Ellis Amdur: Körülbelül négy évig Amerikában, aztán két évig Japánban.

Guillaume Erard: Miért döntöttél úgy, hogy Japánba mész?

Ellis Amdur: Lediplomáztam pszichológiából és az a gondolat, hogy elmenjek egyetemre, vagy pszichológusként dolgozzak rémülettel töltött el. Ez egyfajta lassú halál volt az elmém számára, egy kiszámítható jövő, amelyben nincs meglepetés és kaland. Úgy gondoltam elmegyek Japánba és meglátom mi lesz.

Guillaume Erard: Hol végezted az aikido edzéseidet?

Ellis Amdur: Társultam egy kis dojóhoz Tokióban, a Kuwamori dojóhoz. Ezt egy csodálatos ember vezette, Kuwamori Yasunori. Az ő házában éltem egy ideig. Amit adott nekem, maga volt a szabadság; azt mondta nincs szüksége rám, mint tanítványra. A hakamámba írta a dojója nevét, ami azt jelentette, hogy a „tulajdonosa" lettem a dojónak. Elmehettem bármelyik másik dojóba, ez az írás jelezte a Kuwamori dojo iránti tiszteletemet. Továbbá a helyzetemet is jelentette; az emberek nem gondolkodtak azon, mit kezdjenek velem. Vendégként üdvözöltek engem.

Kérdés volt, hogy relatív kezdőként megtartom-e a stílus, amit eddig gyakoroltam, vagy megpróbálok-e tanulni valami újat? Amit gyakoroltam azt úgy tudnám nevezni, hogy „alakelmozdulás". Megpróbáltam kívülről és belülről egyaránt tanárrá válni, úgy mozogni és érezni, mint egy tanár. Úgy gondoltam tudom már azt amit tudok, így nem tanulok semmit azzal ha ezt tartom fenn. Ehelyett, ha fel tudnám venni valaki másnak a mozdulatait, bárkitől tudnék tanulni valamit, még akkor is ha csak hibák vannak a módszereikben.

Guillaume Erard: Ez azt jelenti, hogy olyan módon végzed el a technikát, ahogy a partnered szeretné fogadni?

Ellis Amdur: Igen, amikor egy öreg 5. danos azt mondja, hogy változtassak valamin, mert nem fogok jól mozdulni, megtettem, mert az nem harc volt, hanem egy laboratórium. Úgy gondoltam minél jobban kiterjesztem magam, annál hitelesebb lesz a stílusom. Két méter magas vagyok és több mint száz kg; nem vagyok képes arra, hogy alkalmazzam Kisshomaru sensei [Ueshiba Kisshomaru az alapító fia 2. Aikido Doshu] stílusát, vagy akárki másét. (nevet)

Guillaume Erard: Szereztél magasabb szintet az aikidóban Japánban?

Ellis Amdur: A legutolsó hivatalos teszt egy nidan [2. dan] vizsga volt, amelyet Yamaguchi sensei vezetett a Kuwamori dojóban. Ő nem igazán hasonlít rám. Suburit szokott csinálni az emberekkel: felkap téged mint egy eszközt, és ha nem úgy viselkedsz, ahogy ő akarja eldob téged és továbbáll egy másik eszközért. Keményen próbálkoztam Yamaguchi sensei óráján, de voltak dolgok, amiket a testem nem tudott megcsinálni, mert nem tűntek értelmesnek. „Értelmes" alatt nem a művésziesség visszautasítását értem, mert Yamaguchi sensei nagyszerű művész volt. De olyasvalakivel akartam edzeni, aki megtartja a saját stílusát, függetlenül attól, hogy mit tesz az ellenfele. Mivel Yamaguchi sensei volt a vezetője a Kuwamori dojónak, amikor nem jelentem meg az óráján és egy másik edzésre mentem, azt észrevette. Vizsgáztam nála 2. danra, és minden különbség ellenére átengedett. Később azt hallottam, hogy amikor gyűlést tartott a helyi kávézóban, azt mondta rólam: „Még mindig nem kedvelem a fickót, de be kell vallanom, hogy amit csinál az aikidóban, az nála működik." Ez nagy dicséret valakitől, aki nem kedvel.

Guillaume Erard: Ki volt az a tanár akivel a legjobban szerettél edzeni?

Ellis Amdur: Kuwamori dojo volt az a hely ahol a legtöbbet tanultam. Kuwamori, aki nagyon fiatalon halt meg, olyan volt nekem mint a bátyám, nagyszerű ember volt. 1 méter 75 cm volt és 80 kg, masszív és gyönyörű felépítésű. Vidám ember volt, akinek nem kellett semmit bizonyítani.

Egy másik tanár akivel szintén sokat edzettem az Nishio sensei volt. Ő volt a példaképem, mint budoka és mint ember. Egyedi képessége volt ahhoz, hogy eltanuljon dolgokat más harcművészetekből (judo, karate, jodo, iaido) és alkalmazza azt saját művészetében. Az aikidóját úgy lehetne leírni, hogy: jóvágású: a férfiasság és a művészet keveréke volt.

Különösen kedveltem Kuroiwa Yoshio sensei-t. 1954 körül kezdett edzeni. Kato Hiroshi volt a mestere, aki eltörte Kuroiwa karját az első óráján (nevet). Kuroiwa sensei azt mondta nekem, hogy Kato sensei anyja a fülénél fogva vonszolta őt Kuroiwa sensei házához, hogy kérjen bocsánatot az anyjától. Kuroiwa sensei egy érdekes ember volt. A második világháború után az élete visszatért a normális kerékvágásba és újra elkezdett boxolni. Valószínűleg több mint 200 csatában harcolt. Ellentétben sok bajtársával, akik Hombu Shihan-jaivá váltak, nem olyan volt, mint egy középosztálybeli polgár: Asakusabashi-ból származott Tokió belvárosából. [Asakusabashi-ban volt a lakosság legszerényebb része.] Edzett kölyök volt, és megvolt benne az a fajta düh, ami a szegény gyerekekben néha előfordul. Sétálgatott és felvette a harcot erősnek látszó közép- és főiskolás diákokkal, kiütötte őket és ellopta az iskolai kitűzőiket, mint trófeákat. Akkor kezdte el az aikidót, mikor rájött, hogy a módszerei nem a legbiztonságosabbak magára nézve. Remélte hogy Ueshiba sensei segít neki, hogy megerősödjön. Az volt sajátossága, hogy technikáit összekötötte a box-szal: minden technikának az alapjai horgok és vágások voltak, sohasem nyújtotta ki a karját, minden mozdulata spirális volt. Az egész aikidós időszakomban ő volt a legnagyobb hatással rám.

Guillaume Erard: Amikor abbahagytad az aikidót koryu-t kezdtél tanulni, igaz? Mikor volt ez?

Ellis Amdur: Az Araki-ryu-t körülbelül Japánba érkezésem után 2 hónappal kezdtem el. Tulajdonképpen párhuzamosan végeztem a kettőt egy ideig. Hivatalosan 1978-ban fejeztem be az aikidót.

Guillaume Erard: Hogyan fedezted fel és kezdted el az araki-ryu iskolát?

Ellis Amdur: Yagyu Shinkage-ryu-t akartam csinálni. Hallottam, hogy egy gimnáziumban tartanak Araki-ryu és Yagyu Shinkage-ryu órákat. Alig beszéltem japánul. Durva, kék farmert viseltem, és amikor elmentem Araki-ryu órára, a tanár, aki nagyon ijesztően és veszélyesen nézett ki, és csak egy pár évvel volt öregebb nálam, nagyon gyanakvónak, sőt ellenségesnek látszott. Ez egy hosszú történet, de a lényeg az, hogy végül is behívott engem és seizában ültem 3 órán keresztül mozdulatlanul. Őszintén szólva először nem tetszett, amit láttam. Odasétált hozzám és azt mondta: „Jövő héten kezdhetsz." Minden megfontolt szándék nélkül azt mondtam: „Köszönöm, jönni fogok." Még ha nem is akartam csatlakozni, megtartottam az ígéretem. Másnap elmentem a Yagyu Shinkage-ryu órára, ők szintén hívtak engem, hogy csatlakozzak, de visszautasítottam mondván, hogy már elköteleztem magam az Araki-ryu iránt. Átkoztam magamat, mert a Yagyu Shinkage-ryu volt az, amit csinálni akartam. De helyesen döntöttem. A Yagyu Shinkage-ryu egy csiszolt drágakő, hozzám pedig sokkal jobban illik egy darab kő.

Guillaume Erard: Mit tartottál különösen érdekesnek az araki-ryu-ban?

Ellis Amdur: Eredeti célom az volt, hogy az aikido kiegészítéseként gyakorlok néhány régi harcművészetet, de nem csak hogy egyre jobban beleszerettem ebbe, hanem magam váltam araki-ryu-vá. A Ryu-nak [az iskolának] van személyisége és az araki-ryu-nak ez a rozsomák: egy mélységesen agresszív, alacsonyan a földön élő állat, aki minden szükségeset bevet ahhoz, hogy győzzön. Ez nem olyan, mint a Jigen-ryu, amiben az ember egy dühödt harcos. Ez a vad harcos olyasvalamit jelent, amit az emberek nem éretenek meg. Egy igazi vad harcosnak nem kaotikusak a támadásai. Ez egyfajta ősi erővel törnénő ütés képességét jelenti, ami az illető erejének 100%-os kiteljesedése, anélkül, hogy bármi visszatartaná. Háríthatsz, vagy akár vissza is vonulhatsz, de legtöbbször mint egy sólyom a 200 km/h-s sebeségével, hirtelen ütést mérsz az áldozatra. Azt el kell mondanom, hogy sok vonala van az Araki-ryu-nak, és amit én gyakorlok különbözik attól a modoros, illedelmes stílustól, amit a japán bemutatókon lehet látni.

Guillaume Erard: Úgy tűnik ez teljesen az aikidói eszmék ellentéte...

Ellis Amdur: A furcsa az, hogy sokkal vidámabb emberré váltam az araki-ryu-val mint az aikidóval. Van valami az araki-ryu-ban, ami megérint nagyon mélyen az idegrendszeremben, lelkemben: felhoz dolgokat, amiket el kell küldenem valahová.

Guillaume Erard: Azért hagytad tehát abba az aikidót, hogy több időt szánhass az araki-ryu-ra?

Ellis Amdur: Két évig és egy napig araki-ryu-ztam, amikor összetűztem az aikido tanítómmal, azt mondtam, hogy nem vagyok biztos benne, hogy az aikido működik. A tanítóm gyakran dojo yaburi-t csinált [dojóról dojóra járt, hogy kihívja a tanítókat és a rangosabb tanítványokat], tény, hogy egyáltalán nem volt népszerű, így azt ajánlotta, hogy én menjek el és teszteljem a tanítókat. Ahogy korábban már mondtam az aikidótanárom olyan volt nekem mint a bátyám, így nem akartam megtenni, amire kért. Gyakran gyakoroltunk együtt, és szabadstílusú dolgokat is belevittünk edzések után, amikor senki sem látott minket. Elkezdtem blokkolni a technikáit, és minden egyes alkalomal amikor ezt tettem, ő sikeresen eldobott engem, de judo-technikával. Úgy tűnt nekem, hogy a judo volt az ő lehetősége, amikor az aikido nem működött, így arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan rossz harcművészetet gyakorlok. Pár évre a judonál kötöttem ki, de elsősorban a bírkózó elemekre koncentráltam, ami elválaszthatatlan az araki-ryu-tól. Most azt kell mondjam az utóbbi években a harcművészeti tanulmányaim során rájöttem, hogy az aikidóban szinte senkinek nem tanítják a harcművészet lényegét. Akiket láttam, inkább technika-orientált és kétségtelenül a tiszta aikido tanárai voltak. Sok technikai hiányosság van ebben a művészetben, így egyszerűen már nem akartam tovább folytatni.

Guillaume Erard: Mik voltak a reakciók amikor elmondtad, hogy kilépsz?

Ellis Amdur: Terry Dobson-t felzaklattam. Mi egyfajta apa-fiú kapcsolatban voltunk és ezért úgy tekintett rám, mint aki nem tud a nyomdokába lépni. Nem gondolom, hogy az aikido teljes. Az aikidóban nincs meg az a különlegesség, ami radikálisan megváltoztatja a személyiséget, hogy ne legyünk többé azok a „kűzdj vagy menekülj" elvű emberek.

Guillaume Erard: Tanítottál toda-ha buko-ryu-t is, hogyan kerültél ide?

Ellis Amdur: Két évvel az araki-ryu elkezdése óta az akkori feleségemmel szerettünk volna valamit együtt gyakorolni. Bemutattak Nitta Suzuyo sensei-nek, aki a toda-ha buko-ryu-t űzte. Ez az iskola a naginatára specializálódott, különösen a kagitsuki naginatára. Nitta sensei az elegancia, a méltóság és a kegyelem asszonya volt.

Guillaume Erard: A naginatát nem „kislányos" dolognak tartják Japánban? Mi tetszett meg ebben egy olyan nagy férfinek, mint te?

Ellis Amdur: Ha az araki-ryu olyan mint egy rozsomák, akkor a toda-ha buko-ryu egy doberman. Ez egy nagyon agresszív művészet. Nincs mód a visszavonulásra, amikor már támadsz, még akkor sem ha hátralépsz. A naginatát a nőkkel kapcsolják össze, ez egy történelmi furcsaság. Ez sokkal inkább egy erős férfi fegyvere. Az Edo korszakban ez a fegyver a bushi nők jelképévé vált, akik társadalmi szerepet vállaltak. Naginatával gyakorolni a kitartás fejlesztését jelentette.

Guillaume Erard: Jelentett különösebb erőfeszítést az, hogy két harcművészetet gyakoroltál egyszerre?

Ellis Amdur: Két ryu-t tanulni nagyon nehéz. Úgy gondolom, hogy a legtöbben, akik ezt csinálják technikafalánkok és könnyen lehet belőlük ryugyűjtő. Különböző katákat tanulnak, de semmi sem épül be a csontjaikba. Ryut gyakorolnak, de nem válnak ryuvá.

Elegem volt már az araki-ryu-ból. 12 év gyakorlás után már shihan-dai voltam [tanítósegéd] a toda-ha buko-ryu-ban. Tisztán emlékszem mennyire nehéz volt összehasonlítani az araki-ryu-val. A toda-ha buko-ryu a maga egyedi módján erőteljes. Emlékszem arra a pillanatra, amikor végül a toda-ha buko-ryu-val egybeolvadt az idegrendszerem, ez egy csodálatos felfedező pillanat volt. Ez egy olyan szint, ami talán minden harcművészetben megvan. Szó szerint egy másik emberré váltam, amikor ezeket a ryu-kat gyakoroltam.

Guillaume Erard: Mivel az aikido egy shin-budo [modern harcművészet] úgy gondolod, hogy a fő eleme a gyakorlásnak az emberi lelken való munka, ellentétben az araki-ryu-val, ami egy koryu: ami nem változtatja meg a karaktert, de sokkal hatékonyabb?

Ellis Amdur: Először is, a legtöbb koryu-ban vannak harci technikák az új konfucianizmuson alapulva és gyakran mély munkát jelentenek az emberi lélekre. A gyakorlatok az ezoterikus buddhizmusból és taoizmusból erednek. Sok shin-budo-ban beszéddel igyekeznek elérni az emberi lélek fejlődését, egy jellegzetes, könnyen érthető módszer nélkül, amivel el lehetne érni ezt. Inkább azt mondják: „Gyakorolj többet!". Ezen túl, bármi meg tud változtatni. Az igazi koryu-ban, amikor teszel valamit, a felelősség a te kezedbe kerül, hogy megsebezz másokat: lehetőséged van megölni valakit, vagy meghalni valaki által. Ez a legtöbb shin-budo-tól különböző módon változtatja meg a lelked.
Például az iai-ban, amikor úgy vágsz, hogy az tulajdonképpen nem igazi vágás, akkor hazudsz a testednek – ellentétben azzal, amikor valóban vágsz – ez hatással van a szellemedre, lelkedre. Most ha valaki azt állítja: „Amit csinálok, annak nincs harci értéke, mindenesetre szeretek így mozdulni, mert ettől egy meditatív helyzetbe kerülök, ami egy jobb emberré tesz." – nem vitatkozom vele. De ha valaki azt állítja, hogy hatékony módszerrel használja a kardot, miközben egyáltalán nem igazi a támadás: egy része tudja a hazugságot.

Guillaume Erard: Bár hivatalosan befejezted az aikidót, egészen sokat írsz róla, nemde?

Ellis Amdur: Egyrészt az az erkölcsi visszatükröződés, ami úgy tűnik testet öltött az aikidóban, sosem hagyott nyugodni. Továbbá nemrég visszatértem az aikidóhoz, mert érdekel amit Ueshiba Morihei csinál, különösen a belső erő fejlesztése. Az aikido megrontása, annak az eltávolítása, amitől az aikido igazán erőteljes, egyfajta hazugsággá teszi az egészet. Ez problémát jelent azoknak, akik az aikidót gyakorolják.

Volt egy belső tanterv, bár O-sensei nem fejezte ki ezt a tantervet túl nyíltan. Ez annak az őszinteségnek az elérését jelenti, ami lehetővé teszi, hogy minden pillanatban megtudd, milyen erőteljes is vagy.

Őszintén szólva ugyan ezért szeretem a bokszot. A fiam profi bokszoló, épp most nyert meg egy küzdelmet egy héttel ezelőtt, a születésnapomon. Elegánsan veszíteni minden bizonnyal tekintélyt jelent, de győzni felemelő érzés. A bokszban nem tudsz hazudni magadnak. Az életed nincs egyensúlyban, de tudod, hogy hol vagy, milyen keményen edzettél stb. A fiam számos alkalommal veszített, kétszer kiütéssel, de rendkívül elegánsan tudta kezelni. Láttam őt a barátnőjével: hihetetlenül udvarias vele és egy igazi régimódi úriember. Azt gondoltam Amerikában, hogy a boksz teszi ezt: úriemberré tesz. A ringben nem függhetsz a másiktól, vagy bármi mástól, kivéve ha meg akar sebezni. Minden amit tehetsz, hogy megpróbálod megvédeni magad, és visszatámadni. Ez nagyon őszinte.

Ez a dolog a shin-budo-ban: a jó emberek valószínűleg jobbak lesznek az aikidóval, az átlagos emberek átlagosak maradnak, a kellemetlen emberek kellemetlenek maradnak. Gonosz, sértett embereknek, akik kárt akarnak okozni másokat, tökéletes arénájuk lesz erre. Ezt látom a shin-budo-ban.

Guillaume Erard: Ez azt jelenti, hogy a koryu-ban, ahol nincs meg a tisztelet, az egyéniség finomítása csak egy mellékterméke az őszinte gyakorlásnak?

Ellis Amdur: Manapság a legtöbb japán edzés pusztán hobbi. Az egyik legnagyobb problémája a koryu-nak az, hogy felfoghatatlanná vált a kulturális vagyon, a mukei bunkazai, mert ez azt jelenti, hogy egy élő régiség vagy. [A japán kormány számos tudományágat, mint a drámát, zenét és kézműves technikát történelmi és művészi értéknek ismert el.] Mit kezdesz az élő antikvitással? Bemutatod, és az olyan értékes lesz, amilyen; nem javíthatod. Ha megjavítok egy régi eltört csészét: ihatok belőle, de elpusztítottam egy millió dolláros régiséget.

Sok koryu eltorzult több száz év múltán. Egyik sem csinálja pontosan azt, amit több száz évvel ezelőtt. Látom az eltorzulásokat egyetlen generáción belül. A koryu-ban azt állítják, hogy ennek nem kellett volna megtörténnie. Ezeknek az eltorzulásoknak a többsége nem szándékos, nem tudatos.

P6 - P7